EtTi's life

Az elmúlt pár napban annyira nagy dolog nem történt, vagyis de.

A múltkori vita (éjszaka) után kibékültünk, de nem is tudom. Valami más, de nagyon.

Nekem még mindig semmi motivációm sincs, gyakorlatilag semmi iránt. Hagyom, hogy menjenek a dolgok, de amúgy meg kicsit fos az egész.

Múlt héten vagy az előtt beadtam a jelentkezésemet egy melóhelyre, amit nem gondoltam túl komolyan. Aztán behívtak írásbelire. Hát, nem mondom, hogy nem mennék, de lemondtam. Amikor Páromnak felsoroltam az indokaimat, akkor még nem láttam rajta, hogy felhúzza magát, de utóbb kiderült, hogy de. Tegnap délután lebukott. Fent hagytam a lakásban az edzéstervet, óra előtt visszarohantam és lebukott, hogy teker... Megint... Próbálta menteni, hogy de ez csak egy kevés, meg szinte nincs is benne, de megtalálta, és gondolta, elszívja.. Mondom, kurvajó, hogy így a hátam mögött csinálja ezt. Este, mikor hazaértem, egy szót sem szóltam neki, próbált békíteni, de elég volt.

Aztán leültünk beszélni. Ő nem érti, hogy engem ez miért zavar. Egyszerűen nem akarok egy drogossal együtt lenni. Elég. Utálom őket, akárhonnan is nézem ezt az egészet. Ha dohányozna, kevésbé zavarna, mint ez. De ettől teljesen kiborulok. Ahogy attól is, hogy nem tudom, mit is akar. Ő megint előjött a kutya-gyerek-ház-telek dologgal, de én ezt nem veszem be ezek után. Egyszerűen elég. Nem tudom, mit kéne tennem. Szakítsak vele? Maradjak vele? Hiszen már semmiről sem lehet vele beszélgetni, mindig elhajt. Kibökte, hogy szerinte görcsösen erőltetem a gyerek kérdést, én meg nem értettem, hogy mire gondol. Aztán mondta, hogy mert indoknak is az volt az egyik, hogy miért nem megyek interjúra (Szerintem: bármikor terhes lehetek, elég ciki, ha fél év után benyögöm az új munkáltatómnak, hogy bocsika, de többen vagyok... nyilván nem fognak visszavenni sem...). Szerintem meg teljesen normális volt az indok, hogy előre gondolkodom, nem pedig a jelenben élek. 

Uh nagyon de nagyon elegem van...

Itt ülök, éjjel fél 1 után, és várom haza a Páromat. Pénteken és hétfőn szabin vagyok, gondoltam, a mai nap még lógatom a lábam. Ő persze a haverjához meg a nőjéhez akart menni, én nem akartam. Őszintén szólva a szőr feláll a hátamon, ha róluk van szó. Kimondom: nem kedvelem őket. Párom délután 5 óta ott van. Mondtam neki, én balga idióta fejemmel, hogy persze, kap kimenőt. És nem érti, hogy miért hisztizek éjjel fél 1-kor, hogy miért nincs otthon? Kérdem én, hát mikor leszek neki ÉN az első? Soha. Ez a válaszom.

Elegem van. Megágyaztam neki itt kint a nappaliban, aludni nem bírok amúgy már mellette. Horkol. Folyamat. Én meg nem tudok aludni. De ez az egyik dolog. A másik, hogy utálja a családomat, én az övét nem kedvelem és az övé sem kedvel engem. Jó, mi? Az alkoholista bátyja annyit nem bírt 3 év óta kinyögni, hogy kösz, hogy segítettél. Dettó ez az anyja meg a tesója. No comment azért.

És itt van a Párom. Minap elmentem vele fodrászhoz, hogy levágassa a haját. Én elnéztem őt a tükörben. És azon agyaltam, hogy mi a fenét eszek én rajta? El van hízva, állandóan böfög és fingik. Ezzel nem is lenne bajom, de idegesít. A másik, hogy folyamat mosogatás közben akar megdugni, kb. tárgynak tekint. Ezt megfejeli azzal, hogy minden egyes szexelésünket úgy kezdjük, hogy leszopom. Igen, nem viccelek. Fordítva sosincs, hogy ő esetleg levezényli nyelvvel az ABC-t. Ha az elmúlt 4,5 év alatt 2-szer megpuszilt odalent, sokat mondok. Nem vicc! Néha én is szeretném ha kényeztetve lennék. Semmi finomság nincs benne, múltkor is olyan durván dugott meg, hogy mondtam neki, hogy fáj. A legrosszabb, amire rájöttem, hogy már csak arra használom, hogy gyereket csináljon. De már arra sem kell. Mert tudom, hogy ő nem akar. És nem lesz itt se kutya, se telek, se gyerek, se semmi. Mert sosem fog elvenni sem feleségül és sosem lesz közös életünk. Mert belefáradtam ebbe az egészbe. Hogy nekem kell mindent megteremteni. Ezen felül nyakamat rá, hogy megint be van tépve, mint atom, mert megint túl kedves volt és nyuszikámozott. Szóval, tuti vörös szemekkel jön haza. És én már megint nem tudom kipihenni magamat.

Nem mondom, hogy én nem vagyok hibás ebben az egészben. Mert borzasztó merev bírok lenni, és megvan a saját értékrendem. Szeretem, ha szeretve vagyok, ha figyelnek rám akkor, amikor kell. De ő nem teszi. Jó néha lelkizni, mikor kussban marad a pasi és végighallgat, fogja a kezem és kibőghetem magamat a vállán. Na, itt nincs ilyen. Egyszer közölte, hogy ne vele lelkizzek, erre ott vannak a barátnőim. Azt sem érti, hogy miért nem találkozok a csajokkal. Mert nem érti, hogy gyerekeik vannak, kicsit, és van egy napi rutinjuk, amit nem lehet csak úgy felrúgni. Elképzeltem, hogy ha nekünk lenne gyerekünk, milyen lenne. Apu majd lelépne lazítani egy kis fűvel, anyu meg csak húzza az igát. Hát a faszt!

Nem tehetek róla, de teljesen besokalltam. Nem érzem azt, hogy én lennék neki a legfontosabb. Eddig, ha olyan történt velem, ő volt az első, akinek elmondtam. Most már bármi jó történik velem, nem mondom, mert minek? Csak legyintene rá. Azt hiszem erre mondják azt, hogy elmúlt. 4 éve élünk együtt, és elmúlt.

Hát íme, én vagyok a járulékos veszteség. Én megmondtam. Legközelebb lottóznom kéne. De tényleg.

Már érik egy ideje egy ilyen bejegyzés, de ma elgurult a gyógyszerem, hát megteszem.

Nem vagyok híve a női egyenjogúságnak (legalábbis nem hirdetem mindenhol), de azért némely pasinak igencsak bicskanyitogató a stílusa. És én ettől ki tudok borulni.

Vannak ugye azok, akik kinézetük miatt kisebbfajta komplexusban szenvednek. Emiatt a stílusuk is olyan: arrogáns, csak ők tudnak mindent, persze azért csak rákérdeznek, de ha elmondod a jó választ, csakis a sajátjukat hajtogatják. Ma hasonló történt velem, ott is hagytam a picsába. Az se érdekel, hogy főnökféle. Szerencsére nem a sajátom.

Aztán vannak azok, akik valamiért a nőktől félnek, ezért mindenféle aljas, szexista poénokat nyomnak nullahuszonnégyben. Először persze röhögnek a csajok, hogy jajdeszellemesetszólt, aztán mikor már vagy ötödszörre jön a szar poén, akkor már nem vigyorognak. Aztán eljut oda a nő, hogy vagy beszól neki, vagy faképné hagyja. Nyilván a pasi nem érti, és azt mondja rá, hogy fapina.

Aztán van az is, akinek gyerekkorában volt valami traumája a nőkkel, vagy csak sok nőtesója volt, és azok nyomták el. Na, azok is nyomatják a szexista, idióta vicceiket, viszont ők rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy kavarják a szart. Ez inkább nőkre szokott jellemző lenni, de van pasik közt is ilyen. És nem kicsit durván nyomják az ilyenek.

Aztán van az, aki eljátssza a nagy machót, a rettenthetetlent meg a halhatatlant, amúgy meg összemegy kicsire, és csak pislog. Nyilván ezt marha jól palástolja. 

A sort még oszthatnám, de egy biztos: normális pasi NINCS. Mindnek van valami gigszere. Ha elsőre nem is jössz rá, évek múlva rádöbbensz. Én is azt hittem a saját pasimról, hogy nincs semmi flúgja, legalábbis nem találtam. De csak kibújt a szög a zsákból. Eddig még tudtunk együtt lenni, a többi meg majd kiderül.

Ezer meg egy éve nem írtam bejegyzést, közben azért csak történtek a dolgok.

Többek közt az is, hogy kezd talán helyreállni a lelki békém meg a párkapcsolatom. Párom egyre kevesebbet repül, vagyis inkább úgy mondom, hogy amit én látok belőle. Bevallása szerint heti kettőnél tart. Jó múltkor megköszöntem neki, hogy ennyire lecsökkentette, mégiscsak jobb arány, mint a napi kettő. Ezen felül kértem, hogy ebből is faraghatna le. Majd kiderül. Viszont megint feszült, rengeteget dolgozik, képtelen kikapcsolni, és ha megteszi, azt is azzal, hogy kütyüzi a telefonját. Én ettől néha hülyét bírok kapni, mert akkor minek jön haza, ha a telefont nyomkodja, azt vidéken is tudja csinálni. Na mindegy, néha nem igazán értem a pasingert.

Aztán voltam Dokinál. Azt hittem, jó fos eredményeket viszek, és le fog baszarintani, de nem. A pm-adagomhoz nem nyúlt, a tüneteim nagy része elmúlt. Egyre kevésbé vagyok fáradt, néha nehezen is alszom el. Körmöm megerősödött, bőröm nem száraz, bírok koncentrálni (végre tudok könyvet olvasni mindenféle elkalandozás nélkül) és még a kedvem is jobb. A libidómról ne is beszéljünk, mert néha hihetetlen módon kívánós vagyok. Viszont a pecsételésem nem akar megszűnni. Doki szerint ha nem változik, akkor másfele kell menni. Gondolom akkor jön az, hogy női hormonok.

A vércukrom is rendben van, bár szerintem életemben nem volt ilyen. Nincs visszacsapás (nem esik a 120 perces a 0 perces alá, és ez jó), de kicsit emelt az adagomon. Hát ennyi a változás, ami történt.

A hódolómmal, F-vel múltkor összeakasztottam a bajszomat, mert kezdett túl sok lenni. Néha rémisztő, hogy jobban tudta, mikor mit csinálok, mint én magam és kezdett megfojtani. Ezért majd egy hétig nem is beszéltünk, mire felvettem vele a kapcsolatot. Azért hihetetlen, hogy mennyire képes figyelni: tegnap is megkérdezte, hogy a fülbevalóm és a karkötőm véletlen egyforma? Mondtam, hogy külön készült, de amúgy meg direkt így pakoltam magamra. Beszarás, de tényleg.

Aztán a terhes barátnőm. Na, ő külön postot is megérne, mert erre azt mondom, hogy ilyen nincs. Végül Sz. megszült. Igen, csakhogy én ezt múlt hét csütörtökön tudtam meg. Most volt 4 hetes a gyerek. Úgy fest, lemaradtam az értesítendők listájáról. Amit nem gondoltam volna. Barátnőmmel, B.-val beszéltem, tőle tudom amúgy. Ő annyit mondott, hogy majdnem ilyesmi helyzetben írt levelet és gratulált a gyerekhez. Így írtam Sz.-nek, hogy grat a babához, örömet meg boldogságot. Aztán csak visszareagált, hogy köszipuszi, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire vak, vagy csak nem akarja meglátni, hogy nabazdmeg, ez durva. Mindegy, én úgy könyveltem el a dolgot, hogy rajtam nem múlik, de fészen egy kép sincs fent. Megtiltotta volna, hogy kikerüljön bármi is? Furcsa. De ő tudja. Mindenesetre ezek az édesnégyes-édesnyolcas partik ideje befellegzett, mert nem kívánok többet találkozni vele.

Itt bent is megy a fúrás-faragás, kicsit már kurvára unom a szarkeverést. De komolyan. Egyik kollégám lekerült pár szinttel lejjebb, mert nem igazán bír meghajolni az itteni rendszernek, és sok nő csőrét bökte. Többek közt a karba tett kézzel állok és méregetem a csajokat dologgal, meg a másik bögréjéből iszok és még híresztelem művelettel. Na, szóval, jött a kedvenc kollégám (hogyrohadjonmeg), és azzal tömte ennek a csávónak a fejét, hogy miattam ment el az irodából. Aztán tegnap szép kedvesen elküldtem a fenébe, hogy jó lenne, ha nem híresztelne olyat, aminek nincs igazságalapja. Halál komolyan mondom, ilyen kedves sosem voltam, és sosem kértem ilyen bájosan ettől az embertől semmit. Nem is tetszett neki, húzta a száját. Amúgy meg bekaphatja. Kicsit ledobja nálam a biztosítékot az ember meg a viselkedése, és kezdem feladni a dolgot. Totál leszarom az egész melót, ami itt bent van. Képtelen vagyok higgadtan és jól csinálni ilyen emberek mellett.

Szóval ez van. Ja, elkezdtem futni újra, készülök a maraton váltóra. Egész jól ment múltkor, a tüdőmet sem köptem ki. Röviden ennyi.

Eltelt 2 hét. Volt sok lejtmenet meg hegymenet. Volt itt minden.

Próbáltam megemészteni a dolgokat, megbarátkozni Párom dolgával, de nem megy. Azt hiszem, ez nem is fog menni sosem. Kiböktem tréneremnek is a dolgot, hátha tud okosat mondani. Annyit mondott, hogy ezt valójában a Páromnak kell megoldani, én csak segíteni tudok ebben neki, mellette állni. Ne szúrjam le, ha mégis teker egyet, kérjem meg, hogy kicsit tolja ki a következő repülés időpontját. Próbálja a Párom lekötni magát valamivel, amivel ki tud kapcsolni és teremteni tud valamit, kreatívkodni. Na, ez izgalmas lesz! Múlt héten el akartam vinni fürdőzni, de végül nem lett belőle semmi. Azt látom rajta néha, hogy iszonyat agresszív, pláne ha vezet. Néha tényleg félek mellette ülni, mert olyanokat csinál hogy csak pislogok. Ilyenkor szívem szerint elmenekülnék. Szóval, most még mindig nem tudom, ez merre tart, de nagyon remélem, hogy jó irányba. Legalábbis bízom benne...

Melóhely egy nagy szar, folyamat fúrnak. Legutóbb megkaptam, hogy milyen merev vagyok. Hát remek. Amúgy meg leszarom.

Másik hódolómtól, F-től meg próbálok eltávolodni. Egyik kolléganőm, D. mondta azt, hogy lehet, hogy F. lelkitárs, de mint pasi, nem nekem való és szerinte nekem nem is jön be. Hát igaza van. Szóval, most próbálom kicsit hanyagolni F.-et. Tudom, hogy nőként ez a legrosszabb megoldás, és be fog sértődni, de egyszer elé állok és megmondom neki, hogy most próbálok a mostani kapcsolatomra koncentrálni. Mert így 2 pasi szívja el az erőmet és nem bírom ezt...

Voltam terhelésen meg vérvételen múlt héten. Ami annyira jól sikerült, hogy bal karom totál be van lilulva, most már sárga-barna színt vett fel, de bazdmeg. Hát persze hogy kifogom újra azt a nőt, aki először vett vért, aki forgatta a tűt a karomba. Most is belém állt, én meg belé, aminek köszönhetően a beutalómat nem adta vissza (egy beutalón volt a pajzsmirigy és a terhelés is). Másnap mentem terhelésre, szerencsére minden okés volt. A nőci, aki a vért vette, szintén tök kedves. A pm-nél az ft3 szinten lement arra a szintre, mikor még nem szedtem bogyeszt, a tsh-m is kisebb, az ft4-em meg nőtt. Szóval, igazolva van a t3 átalakítási gond, ergo kapok új bogyót. Legalábbis 26-án esélyem van ilyenre, aztán majd meglátjuk.

Jah, és gyerekprojekt is ugrott. Mondtam páromnak 2-án, hogy szerintem most ezt hanyagolni kéne. Azért úgy gondolom, hogy ez gáz. Mindenki azt mondta, hogy ezzel ő most elvett tőlem valamit. Hát, valahol lehet, hogy így van, szerintem meg jobb is, hogy nincs gyerek vagy nem vagyok terhes. Szar, mert azért még mindig eszembe jut, hogy de jó lenne férjhez menni, saját házban lakni, lehetne kutyám meg férjem, meg terhes lehetnék, vagy gyerekem is lehetne de nem. Ezek közül semmi sincs. De ez van, majd lesz.

Ennek örömére most lemegyek zúzni a terembe. Duplán.

Mondtam már, hogy megyek maraton váltót futni?

Az elmúlt lassan két hét úgy ment, mintha hullámvasúton ülnék: egyszer fent, aztán lent, nagyon szélsőségesen.

21-én volt ugye apu szülinapja. Eléggé befordultam magamba, volt oka nyilván. Úgy jártam-keltem a világban, mint egy zombi. Hiába mentem el jógára, nem lett sokkal jobb. Pénteken utaztam haza, Párom is ment. Közben kiderült, hogy ő azért még feljött Pestre, mert ment haza vele M. is. Aztán szombaton vissza, nyilván együtt. Hát erre nem tudok, mit mondani. Nem örültem neki, de nem tilthatom meg azt sem, hogy ne találkozzanak. Vasárnap azért kijött elém.

Aztán jött a hét, amikor is kedd óta nem találkoztam a párommal. Hétfőn randiztam barátnőmmel, elmeséltem neki is mindent (még telefonon), és ő sem tud erre már mit mondani. Hát én sem. Otthon, mire hazaértem, elég furcsa volt, hogy túl kedves volt Párom, és hát megint kellett neki egyet repülni, mert miért ne? Én ezen kicsit kiborultam, és beszélgettünk ismét. Ő nem tudja, mit akar, mi a rossz, azt sem tudja, hogy akar-e gyereket. Fél, mert nem tudja, mi hogy lesz. És lent lesz vidéken egy évet, le fog költözni. Én persze bőgtem, mert nem akarom elveszíteni, de nagyon rossz ez így nekem. Főleg az, hogy repül, és tudja nagyon jól, hogy mennyire nem szeretem. Muszáj kompromisszumot kötni, ezért ma pl. mondtam neki, hogy ha kell, engedjen le. Mindezt azért kapta ma tőlem, mert pénteken kibírta, hogy nem teszi. Jah, és vasárnap benyögte, hogy jön át Haverja meg M., hogy felköszöntsenek. Én meg erre majdnem bekérdeztem, hogy télleg? De hiszen ők az ő barátai, nem az enyémek... De hogy ezt mért nem veszi észre, nem értem. Na mindegy. Most abban maradtunk, hogy beleadunk mindent, aztán meglátjuk. Február végéig mondtam neki, hogy ha nem változtat ezen a repülős dolgon, akkor én bizony megyek. Elég szarul aludtam, kedden nem is bírtam dolgozni, délután eljöttem, az óráimat is le akartam mondani, de egyet nem tudtak megoldani, így muszáj volt mennem. Eléggé hányingeres-émelygős napom volt.

Szerdán volt a nagy napom, 29 lettem. Párom meg beteg lett, és nem tudott hazajönni, így csak pénteken köszöntött fel személyesen. Az a nap egész jó volt, egyik kollégámat, F-et is elhívtam inni. Na, vele érdekes a dolog, mert nem tudom hova tenni. Szeretek vele lenni, ő is velem, nem egyszer ittunk együtt, akkor eléggé vissza kellett fogni magunkat, hogy le ne teperjük egymást. Gáz, hogy ez van, de nem tudok mit tenni. Szívás az egész. Iszonyat gyengéd bír lenni, teljesen begerjedek tőle. Viszont ott van a Párom, akivel szintén átalakult az egész testiség: egyre többet vagyunk együtt, más minőségben, és ez nagyon jó! És most igazából két pasinger közt vergődöm: van a Párom és van F. És F. nyilván tud a Páromról, és mindig azt mondja, hogy nem akar rombolni, és inkább békén hagy. De én megkérdeztem tőle, hogy ez mégis kinek lenne jó? Megoldás vajon ez? Mert szerintem nem. De ez akkor is durva.... Lesz miről beszélni a tréneremmel szerdán:) Szóval, szerdán elmentünk kollégákkal inni, F. is lejött. Ők meg levágták, hogy milyen jól lelazultam F. társaságában és higgyem el, hogy jó lesz. Naköszbazdmeg!

Csütörtökön eléggé másnap volt, délelőtt le kellett pihennem, mert kész voltam. Délután 3 edzés azt bedőltem az ágyba. Pénteken már ember voltam, délután kávézni mentünk Libribe F.-el, neki is elmondtam ezeket, hogy ez nagyon rossz így stb. De majd szerdán visszatérünk rá. Remek. Este jöttek át a barátai a Páromnak. Tőle kaptam egy fasza inget, de mikor megláttam, hogy mennyi az annyi, mondtam neki, hogy nem vagy normális. Kapott mondjuk engedményt belőle, de akkor is. Kaptam tortát, kicsit punnyadás volt a péntek. Én eléggé fáradt voltam, de nem csak én. Párom szerda óta beteg volt, de a vendégek elég ragadós széket kaptak, 11-kor mentek el.

Szombatot egyedül töltöttem, Párom vidéken volt, Zalában. Ott fog majd lakni. Ahova jó eséllyel majd én is megyek. Most meg lelépett, kapott szabad utat ma, had menjen. Nekem ma úgyis edzés van, szóval én sem leszek itt hamarosan.

És ha most valaki azt kérdezi, hogy mit akarok? Fogalmam sincs! Annyit, hogy jó lenne tudni, mi lesz ebből az egészből. Vajon van még annyi a kapcsolatunkban, hogy megoldjuk a dolgokat? Vagy jobb lenne külön? Lesz itt bármi változás? Tudunk együtt előre haladni? Vagy mással jobb lenne? Engedjem el, vagy ne? Vagy mi a jó megoldás?  Nem tudom... de úgy vagyok vele, hogy az élet úgyis hozza azt, amit kell, és minden úgy fog történni, ahogy nekem a legjobb. Még akkor is, ha elsőre nagyon fog fájni...

Eljött ez az időszak is. Sosem voltam ilyen, hogy nem érdekeltek dolgot. De most van. Nem kicsit, hanem nagyon. Nagyon-nagyon.

Az a helyzet, hogy a párkapcsolatom darabjaiban. Kívülről próbálom azt mutatni, hogy minden király, minden szép és jó, de belülről azt érzem, hogy el innen messzire. Mert már a Párom nem az az ember, akibe beleszerettem.

Fény derült nem rég egy nagyon rossz szokására, amit eddig szerencsére csak hébe-hóba csinált, most viszont rendszeresen. Akár naponta többször is. És attól félek, hogy függő lesz. De ő váltig állítja, hogy nem, mert ő ezt nem csinálja, csak most, mikor pihenő van. Majd ha dolgozik, leáll vele. Dolgozik. És nem állt le vele. És ez engem teljesen kiborít. Sok mindennel tudok azonosulni, sok mindent el tudok fogadni, de ezt nem. Semmilyen szinten nem. És mellette boldogtalan lettem. Szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy ha ez így megy tovább, lelépek, és a lelkemet viszi magával tovább. Aztán én meg megint szedegethetem magam össze. De ha nem változtat, lépek. Messzire. El innen.

Képtelen vagyok megtalálni egyelőre a helyes megoldást, szombaton már választás elé állítottam: vagy én, vagy ha nem, akkor szia. Erre az volt a válasza: "De én szeretlek Nyuszikám!". Akkor mutasd meg b*zdmeg, hogy szeretsz!

Most beszéltem barátnőmmel, B.-val, elmondtam ezt neki. Teljesen ledöbbent. Ő is azt mondta, hogy teljesen kifordult magából, már nem az az ember, akit megismert 4-5 évvel ezelőtt. Mondtam, hogy teljesen egyetértek vele. Nem tudom, hogy mi hozta fel a Páromban azt, hogy ilyet kell neki művelni, hogy mi hiányozhat az életéből. Ezt már kérdeztem tőle, hogy mi a baj, mi hiányzik, mitől fél, de semmi. Semmit nem mondott, csak egyszerűen kell neki, hogy lenyugodjon...

Na most erre mit mondjak?! Próbálok kitartani, megoldani, erős lenni, de most úgy érzem, hogy már minden mindegy nekem. Mondja ki, hogy ennyi, és megyek. Ma tarot kártyát is vetettek nekem, az is ezt hozta ki. Hogy erős vagyok és most éppen erőltetett menetben megyek a tengeren. És rajtam múlik, hogy mit teszek. Hogy felébresztem-e az alvó oroszlánt és kőkeményen küzdök, vagy hagyom és ennyi volt...

Eljutottam arra a szintre, hogy már gyereket sem akarok. Így nem. És az a poén az egészben, hogy Ő volt az, aki kinyögte, hogy ne védekezzünk már, pedig nem januárt beszéltük meg, hanem azt, hogy majd ősszel nekiesünk a baba projektnek. De nem, csináljuk. Kérdeztem is tőle, hogy akar gyereket? Igen, szeretne. De én így nem. És ezt meg is mondtam neki, hogy sehol semmi sem motivál: sem a munka, sem a gyerek dolog, sem az, hogy mikor, merre, hol és kivel vagyok, és az sem már, hogy velünk mi van. Semmi nem érdekel. Emberek sem nagyon. Na jó, azért van, aki igen, de javarészt nem...

Közben meg küldi reggelente az üzeneteket Messenger-en, meg a képeket, hogy épp milyen albit talált vidéken (mert megy majd februártól Zalába dolgozni, jajdejólesz...), meg ilyenek.... Nagyon nem értem, hogy most mi van, de ezt az érzelmi hullámvasutat, amit tart most december óta, és ennek én is részese vagyok, nagyon nem bírom már elviselni. És nem tudom, mit kéne tennem, merre kéne mozdulnom...

Azaz nagyon nehéz...

Helló 2015, de nem ezt akartam basszameg...

Nem állt szándékomban megírni ezt az összefoglalót még az idén, de nem egész 12 óra és már jövőre lesz.

Nos, a januári hónap egy nagy elhatározással kezdődött, ami a babaprojektről szólt igazán. Ekkor mondta párom, hogy mit pöcsölünk, csináljuk. Én voltam a legjobban ledöbbenve, hogy ő ezt most komolyan akarja? Igen. Komolyan. Volt egy költözés is, ami a munkát érintette. Beköltöztünk a kalitkába, aminek full üvegablaka van, ahol lehet már villantani is és a pletykákat eloszlatni. Ekkor kaptam egy szép projektet, amit egész sikeresen abszolváltam december elején.

Februárban jött ugye a másik barinő bejelentése, hogy babát vár, akiről közben kiderült, hogy PCOS. Ergo előttem a példa, hogy semmi sem lehetetlen.

Március-április a meló jegyében telt, szervezés, megbeszélések, furkálások egyvelege. Eljutottam endodokihoz, aki szerint minden rendben, jönni fog a baba. Jahm, de valszeg nem heti-kétheti 1 összebújással, de mindegy.

Májusban megszületett barátnőm, B. kisfia, nagy volt az ijedelem a terhessége alatt, de gyönyörű szép gyereket hoztak össze az amúgy sem csúnya szülők. Közben elmentem muffdokihoz, aki szintén megnyugtatott, hogy lesz gyerek.

Jött a június, a projekt kezdett bedarálni, vállalkozó dobta be a törcsit, és gyors, 4 hetes agyfaszt kapós melóval ezt a gondot is megoldottam. Volt még nyomás, nem kicsi, meg jött apu halálának évfordulója, az első. Azt is túléltük, meglepő módon vidáman.

Közben engem a gyerek mizéria teljesen beszippantott, kezdtem totál kikészülni. Erre pluszban rádobott, hogy másik barinő, A. megszülte kicsi lányát, és a harmadik nő, Sz. is kitálalta levél formájában, hogy bizony ők is már hárman vannak. És ekkor törtem meg teljesen. Azt hittem, hogy a tavalyi év volt a legfosabb évem, de nem. Az idei vetekszik vele. Teljesen magam alá kerültem, hisztiztem, hogy nekem sosem lesz gyerekem. Aztán Párom mondata vetette el bennem azt a magot, hogy ez így nem mehet tovább, segítséget kell kérnem. Elmentem hát a mostani Tréneremhez, akinél az első 10 percem bőgéssel telt el. A maradék 50-ben meg próbáltunk beszélni a miértekről. Azóta sokat változtam, sokat tudtam gondolkodni, átértékelni embereket, helyzeteket.

Augusztusban végre elszabadultunk nyaralni és én is mentem Párommal, ha tudtam vidékre. Mert hogy ő sokat melózott vidéken, és attól féltem, hogy ez a kapcsolatunk rovására megy. Nem ment.

Szeptemberben munkatársakkal voltunk hegyekben, más érdekfeszítő dolog emlékeim szerint nem történt. Meg akkor voltam ennél a csávónál, aki megnézte a csillagaim állását születésemkor, hogy mi a szitu. Kaptam hideget-meleget, szülőkről is, csakis a kemény igazságot. Amit nyilván nem biztos, hogy ki tudok deríteni, meg aput el kéne engednem végre, de kurva nehéz ám... A felvételt még nem hallgattam vissza, de biztos, hogy a jövő év legelején felfújom magam és számot vetek-ismét.

Október is viszonylag pörgős volt, munka terén legalábbis, sokat éjszakáztam, mentem, csináltam a dolgokat. Eljutottam egy jó endodokihoz, aki kimondta végre, hogy mi is a bajom. A PCOS/IR mellett még PM alulműködésem is van. Ezért hideg a lábam, bár a libidóm helyrejött, de azóta még jobb. Hiába, a gyerekhez a rendszeres szex is kell.

Aztán jött november, ami már a párkapcsolatra is kihatott, nem is kicsit. Akkor éreztem először, hogy valami nem kerek, baj lesz. Hát ez hónap végére ki is jött, de lehet, december eleje is volt már. Akkor megint bombákat kaptam a nyakamba, pedig a gyerek téma során egész jól kezdtem állni, a Trénerem szerint is nagyon jó úton haladok és igazából már fel vagyok készülve a babára. A Dokim szerint is már csak a pajzsmirigyemet kell kezelni és higgyem el, jó lesz. Hiszek benne. Amúgy mostanában pont azt röhögtem, hogy mekkora lenne már, ha a rombolós hónapomban jönne össze a baba. Mert decemberben nem kíméltem magam: forralt borozás, sörözés, pálinkázás, nulla diéta, és még rá is gyújtottam. Hát igen. És a Párom sem fogta vissza magát, hasonló rombolást végez ő is, csak ő most az elmúlt 3 hétben. Egy héttel vezetek:) Ettől függetlenül kegyetlen volt a december, azt hittem tényleg csomagolok és lépek le innen. Azt hittem, hogy a párkapcsolatom is kukázva lesz, mert ez alatt az idő alatt is kaptam mindent, amit csak lehetett.

Szóval most itt tartok, sok bombát dobtak le rám, hol az égiek, hol más, hol én saját magamra. Sokszor megsemmisültem, sokszor meghaltam és sokszor akartam világgá menni, de még itt vagyok. Ha értékelnem kéne az évemet, azt mondanám, hogy olyan volt, mint egy hullámvasút. Voltak nagyon szép pillanatok, napok, és voltak kegyetlenek. Nem is baj, így szép ez. Az is biztos, hogy sokat változtam és fejlődtem. Sokkal nyugodtabb vagyok, ritkábban kapom fel a vizet, egyre jobban nyitok a világra, aminek kézzel fogható eredménye is van, mondhatom már azt, hogy 2 ember személyében is. Pedig barátfelvétel már régóta szünetel nálam. De van ez így néha.

És hogy mit tervezek jövőre? Első körben azt mondanám, hogy igazából semmit. Mások körben megy azt, hogy gyereket szeretnék. És valamiért még mindig bennem van az az érzés, hogy valami történni fog, valamikor, nem tudom hogy jó-e vagy rossz, de lesz valami, ami az én életemre is hatással lesz. Lehet, hogy terhes leszek, és a jövő hónapban már pozitívat tesztelek, lehet, hogy nem, fogalmam sincs. De valami lesz. Örülnék, ha eljutnánk Londonba a Párommal, már régóta szeretnék elmenni, lehet, idén el is jutunk. Más hirtelen nincs.

Nos, akkor ismét mindenkinek B.U.É.K. meg egyéb nyalánkságok, senki ne törje össze magát ma, kell minden végtag jövőre is!

Pápuszi, see you in 2015! :)

Na, holnap vége van 2014-nek, aminek kifejezetten örülök.

Az elmúlt 2 hét igen izgalmasan alakult, szinte meglepő volt. Hagytam, hogy menjenek a dolgok, bár volt, mikor összeszartam magam, hogy most mi lesz...

Szóval, 18-át elmondtam, dokival meg mindennel együtt. Itthon még kitaláltam, hogy párom kap tőlem egy szerelmes levelet karácsonyra, amiben leírtam mindent. Gyakorlatilag all in-t nyomtam a dologra, a szívemet is odaadtam neki, természetesen csak jelképesen.

20-án, ez szombat volt, otthon döglődtem, mikor kérdezte Párom, hogy nem megyünk-e el valamerre. Szép idő volt, mondtam, oké. De jön B.F. meg az Ólálkodó Lány is. Mondom oké, rendben. Persze magamban anyáztam, hogy mi a f*sznak kellenek ők is ide, mi nem rimi-romizhatunk együtt? Jó, menjünk, irány Normafa. Gyönyörű szép idő volt, ittunk fent teát, meg beszélgettem az Ólálkodó Lánnyal, akivel kiderült, hogy van közös téma: ő is PCOS, meg IR-es, volt lombikuk, ami nem jött össze, a férjétől amúgy meg válik, de Párom B.F-jével van együtt, de fél, hogy mi lesz. Amúgy borzasztó, hogy mekkora szappanoperát nyomnak ezek ketten, én már csak a fejem fogom, hogy mit pöcsölnek, de azért valahol érthetőek is. Nos, az Ólálkodó Lányt ezennel lerövidítem szimplán egy M.-re, mert amúgy van rendes neve is. Megbeszéltük, hogy az ismeretségünk nem indult túl rózsásan, de ahhoz képest még sütöttünk együtt is. Nos, a 20-a odáig fajult, hogy a karácsonyi vásárba is eljutottunk, meg tök jól sikerült. Megbeszéltük, hogy 23-án átjönnek, sütünk-főzünk mi csajok, a pasik meg fát díszítenek.

Jahm, előtte nap, 19-én volt nekem benti karácsonyi záróbuli vagy mi. Hát elmentem, ott voltam 4-ig vagy talán 5-ig, nem emlékszem. Úgy volt, hogy esetleg kollégával is összefutok (aki nagyon teper utánam, pedig tudja, mi a helyzet), de végül nem. Kell ez a 3 hét nyugi, én legalábbis úgy érzem.

Vasárnap voltunk koncerten (Punnany Massif), ami egész jól sikerült, hétfőn meg még edzést tartottam- idén utoljára.

Kedden volt a közös kis karácsonyozás, ami egész jól sikerült, de Párom egyik kedves barátja, T. (aki lány) kicsit bekavart, és emiatt kicsit nem szimpi a csaj (mert mindig kedvesnek kell vele lenni a hisztijei ellenére és gecre nem érti meg, mi az, hogy nem, ettől függetlenül a világ összes gondja az ő vállát nyomja, amibe bele fog roppanni, ha nem változtat, és lehet, ő is IR/PCOS kombóval küzd, de ez még kivizsgálás alatt), de majd kiderül. Szóval a kedd egész jó volt, egész nap pörögtem (jót tett ez a bogyó emelés úgy gondolom), Párom lebaszott, hogy mért nem bírtam magammal, én meg nem értettem, hogy ennek meg ez mért baj. Na mindegy.

24-én Párom tesójáékhoz mentünk át, kivételesen! 4 év alatt először fordult elő, hogy karácsonykor nem én pörögtem, és úgy gondolom, ez így nagyon is jó. Bár a kaja nekem kicsit sótlan volt, de megettem. A lány párja hát nem nyerte el a tetszésemet, de nem is nekem kell, hogy jó legyen. Kedves mamma hozta a formáját, amúgy meg fogjuk rá.

Páromtól kaptam egy szép londonos-metrós képet meg a Puma parfümöt (amit a nadrágok közé rejtett és azt hitte, hogy másodszorra sem lelem meg véletlen, de nem hitte el, hogy nem néztem meg, mi van a csomagban. Pedig TÉNYLEG nem néztem meg!) Én meg odaadtam neki a levelet, nem tudom, mit fogott fel belőle, meg értette-e, majd kiderül.

25-én mentünk haza, az is kész cirkusz volt. Ő nem akart nálunk maradni, ezt a kocsiban döntöttük el. Nekem ez persze szarul esett, hogy megint a családomat szapulta, holott tudja, hogy nem tudok ez ellen mit tenni. Ahogy ő sem a sajátja ellen. De igazán észrevehetné, hogy mostanában semmi negatívat nem mondtam senkire az ő kiccsaládjából, de ő folyamatosan osztja és szórja. Szóval, párszor már ott tartottam, hogy lelépek. De komolyan. 24-ét és 25-ét is gyakorlatilag végigbőgtem, és hihetetlen módon lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem maradtunk otthon legalább egy estét anyámmal. Karácsonykor. Fel is hívtam anyut, hogy ne haragudjon, persze bőgve, ő meg csak mondta, hogy semmi baj nincsen. Furcsa volt így, hogy nem voltam otthon és szar is. Aztán 26-át döglés volt, meg asszem 27-én is, 28-án meg B.F.-hez mentünk át. Na ott jól bepusziltak a fiúk, Párom nagyon vidámra itta magát.

Aztán most itt ez a nyomorult szilveszter, amit T.-nek a pasija csinál, valahol Miskolc mellett. Nekem, személy szerint, marhára nincs kedvem menni, mert elindulni, visszajönni, emberek közt vigyorogni, jó arcot vágni mindenhez. Most ez a kirakat nem megy, bocs. És ezt Párom nem érti. Mert már megint az van, amit Ő akar. Az senkit nem érdekel, hogy én mit akarok. Ezért be is hisztiztem ma, és kiakadtam. És elegem van. Hihetetlen módon torkig vagyok az egésszel, ami van, ami történik. Az, hogy semmibe sincs beleszólásom, minden úgy van, ahogy Ő akar, és mindent lenyom a torkomon. Mert ezt érzem, hogy ez a szilveszter is le van tuszkolva ezerrel rajtam. És már megint bőgök! Komolyan mondom, én nem értem, hogy mi van velem, hogy folyamatosan folynak a könnyeim... Biztos terhes vagyok vagy nem tudom, de kicsit sok ez már nekem. Este ha lelép Párom, lehet nyomok egy laza jógát vagy nem tudom. De már rám fér, az biztos.

Az évösszefoglalót majd megírom valamikor, most nincs kedvem hozzá. Hát ennyi.

Minden Olvasónak, aki lelkesen nézegeti ezt a blogot, pezsgővel átitatott, boldogabb 2015-ös évet kívánok! Akik babára gyúrnak, azoknak minimum ikreket, akik pasit vagy nőt akarnak, azok találják meg életük párját és szexeljenek sokat! Találkozunk jövőre, remélem az tényleg jobb lesz, mint az idei!

Szeretném, ha véget érne a 2014-es év.

Az előző bejegyzésben nagy vonalakban meséltem Párom körüli mizériáról, ami már nem is tudom merre megy... De most komolyan. Ennyire tanácstalan elég régen voltam, és most azt érzem, hogy omlik össze a világ (látszik, Szaturnusz éve van, csak még ad az ember alá egy kicsit, hogy nehogymár jól érezzem magam...).

Szóval, kezdem ott, hogy neki kedden volt évzárós kajálása. Kapott a hídja nívó-díjat, vizsgázott is a napokban, minden tök jól sikerült neki meló szempontjából, viszont az élete többi része -szerintem legalábbis- egy nagy kalap szar. Közöttünk mintha egy szakadék lenne, melyet nem bírok sehogy sem átugrani, a barátai között szintén.

Nos, kedden sikerült megint későn hazaérnie, ami miatt nem is akadtam volna ki, de persze fontosabb volt farmert venni régi ismitől olcsón, mint jönni. Aztán én kiborultam, meg is kérdeztem, hogy van-e valakije (nincs), szeret-e még (igen). Tuti látja, hogy szenvedek, de nem látom, hogy tudna ezen segíteni, hogy jobb legyen.

Tegnap voltam trénernél is, beszéltünk erről a dologról. Szerinte egyedül a Párom veszi fel a harcot azzal a lánnyal, aki most a legjobb barátja körül ólálkodik. Én úgy gondolom, hogy a Best Friend (B.F. innentől) elég felnőtt, hogy tudja, mit csinál. Erről amúgy vele is értekeztem, és feltette nekem a nagy kérdést, hogy én miért nem mentem a Párommal át soha hozzá. Aztán gondolkodni kezdtem, hogy miért is nem? Párom sem kérdezte emlékeim szerint, hogy megyek-e, ő kijelentette, hogy felmegy a B.F-hez és kész. Gondoltam kell nekik is pasis idő, megkapja, nehogy hárpia legyek. De ezek szerint félre lett kommunikálva valami... De nagyon... És gáz, hogy 4 év kellett ehhez is, hogy kiderüljön a dolog.

A környékező lány elsőre nem volt szimpi, őszintén szólva, nem is beszélt velem, elsőre azt hitte megsért, de nem. Viszont azon gondolkodtam, hogy elé állok és megmondom neki, hogy úgy érzem, első alkalommal eléggé félre ment valami, kezdjük újra, mert hogy vasárnap koncertre megyünk (igen, én is), öten. Párom, én, B.F. meg az Ólálkodó Lány, és annak unokatesója, Hetty King (mert olyan a lány mint Hetty King). Hetty King aranyos lány, úgy fest, nála is gond van, Ólálkodó Lánynál is. Párom aszongya, hogy az Ólálkodó Lánynak a B.F. csak egy megálló, és ezt meg is mondta neki. Jah és én is megkaptam a fejemhez, hogy mennyire be voltam megint feszülve. Pedig nem, csak egyrészt hulla voltam, másrészt meg akartam őket kívülről nézni, hogy hogyan is viselkednek. Lehet, ez egy kicsit túlságosan kívülálló mozizásként sikeredett. De észrevettem én is pár dolgot: Párom próbálja összetartani, vagy inkább összeszedni a régi bandát, de nem biztos hogy feltűnt neki az, hogy első látásra fölösleges erőlködnie. Ólálkodó és B.F. meg nem úgy néznek ki, mintha annyira együtt lennének, inkább mint két ember. Hetty King aranyos lány és úgy láttam rajta, hogy nagyon megviseli az, hogy most mi lesz vele és fosik tőle. De mondtam neki, hogy nyugodtan kérdezzen, amiben tudok én is szívesen segítek, hiszen nem vagyok annyira új a szakmában, vagy mi. Páromnak mondtam, hogy adjon időt feloldódni, következő jobb lesz, és ez ugye vasárnap lesz. Kicsit nekem is le kell lazulnom, és azt is tudom, hogy ők is most moziznak úgy, mint én őket. Ma a kocsiban volt egy olyan érzésem, hogy a kapcsolatunknak vége, de Párom szerint nyugi van. Látom, hogy meg van kattanva és mondtam is neki, hogy mindent feléget maga körül (B.F. is ezt a nézőpontomat osztotta), ami nyilván nem jó.

Aztán gondolkodtam, mit adhatnék Páromnak karácsonyra, és úgy döntöttem, hogy most all in-t játszok: lecsupaszítottam lelkemet és szívemet, amit egy levél formájában le is írtam neki, ez lesz az ajándék. Ott áll a papíron minden, ami bennem volt délelőtt, amit tudnia kell és amit érzek. Szeretem őt, és most vagy nagyon összetöri a szívem vagy a kapcsolatunk tovább fejlődik. Eddig úgy éreztem ezt a pár hetet, hogy ez itt a végjáték. Viszont mi van, ha ez nem az a végjáték? Hanem az, hogy most lépünk magasabb szintre kapcsolat terén? Hogy ezért is nem lehet vele bírni, mert érzi, hogy valami változik? De miért nem veszi észre, hogy egymás mellett és együtt megyünk tovább? Nyilván azért, mert pasi, de akkor is. Remélem úgy fog sikerülni, ahogy elképzeltem és egy kicsit megérintem a szívét és rájön, hogy én vele akarok lenni, nem mással.

A doki ismét pozitív csalódás volt: már negyed 9-re odaértünk, 9-re volt időpontom, és előbb behívott. Megnézte a leleteket, kérdezte a tüneteket. A Letroxomat növelte 62,5 mcg-re, a Meforalomat levitte 250-re. Azt mondta, hogy a pajzsmirigy miatt van pecsételésem, a hőgörbéim nem rosszak. Párom se és én se menjek még vizsgálatra, mert csak akkor küld el, ha az anyagcserém okés lesz és nem fog semmi sem történni. Szerinte már csak finomhangolásra van szükségem, a leleteim is mutatták amúgy, hogy pm hiányom van, amit most kezdünk helyrerakni. Női hormonokat is csak később fogunk nézni és mivel babára gyúrunk (amit engedélyezett, hogy mehet tovább a dolog), így 2-3 hónap múlva menjek vissza. Megint kell pm vérvétel és terhelés. Szerintem nagyon jó fej és laza a doki, Párom is annyit mondott ahogy besasolt, hogy nagyon laza a csávó:)

Szóval van jó történés is, már csak ki kell bírnom egy kicsit. Amúgy a csillagok is ezt mondják:)

Nos, az a nagy harci helyzet, hogy a mai fél napot és a hétfői napot kell már csak kihúznom a melóban, és végre lógathatom a lábam majdnem 3 teljes hétig. Őszintén szólva nagyon várom már, mert totál elfáradtam. Ennek ékes bizonyítéka az, hogy a 28-i vasárnapi kondi órámat is lemondtam. Így 21-én leszek fellelhető utoljára a teremben és majd csak január 4-én térek oda vissza. Nyilván a két időpont között valamit csak kezdek magammal, mert nem engedhetem meg a láblógatást, de végre nem mást fogok szadizni, hanem magamat.

Az elmúlt pár nap eseményei, vagy inkább szorítkozok erre a hétre, izgalmasan telt.

Hétfőn ugye volt egy kellemes forralt borozásom, ahol tetőfokára hágott a hangulat. Egy kicsit sikerült becsípnem, így a keddi nap halál volt:) Szerdára kipihentem magam, csütörtökön otthon boroztattam Párommal, tegnap este meg a kollégákkal söröztünk. Amit ma folytatunk, és hétfőre megint forralt bor van előirányozva. Szóval, rombolom a májam, meg magamat is, de most ez nagyon nem izgat, az a helyzet. Sőt, még rá is gyújtottam! :O Kellett, nah. Kicsit kiengedni a fáradt gőzt, azt tenni, ami jól esik, és nem azt, amit kell. KELL. Így, csupa nagy betűvel.

Egy kis egészségügy is legyen már, ha már itt vagyunk: megérkezett a 28-i terhelésem eredménye, szerdán mentem érte. Hát, nem tudom, hogy ez most jó-e vagy sem, de itt vannak az eredmények: 0' cukor: 4,76, 120': 4,34. Ehhez a 0' inzulin: 2,73, 120': 16,7. A lenti táblában az idei terheléses eredményeim.

Januárban semmit sem szedtem, egészen márciusig, amikor 2*2 g inozitolt ittam és hozzá 400 mcg folsavat szedtem. Majd október elejétől ez le lett cserélve, és most 500 mg Meforal-on és 50 mcg Letrox-on élek.

Ha csak a számokat nézzük látható, hogy az inozitol javított az éhgyomri inzulinomon, viszont a cukron nem. Ellenben a Meforal sokat nyomott a cukron és az inzulinos is. Hogy az mennyire jó, hogy a cukor 120'-nél az éhgyomri alá esik, nem tudom, én speciel egész jól viseltem ezt a terheléses dolgot, jobban, mint az első két alkalommal. Csütörtökön majd a dokit kifaggatom, hogy mi legyen, illetve a hőgörbéimet is szándékozom vinni, amióta csak méregetem magam, hogy segítsen következtetéseket levonni, mert nekem ez néha nem megy.

Továbbá tervbe vettem egy nődoki meglátogatását, aki állítólag segített már nők teherbeesésében is. De az endodokival is szeretnék azért egyeztetni, hogy hogyan is látja jelenleg a helyzetemet, így lehet, hogy majd csak március-április környékén lesz nődoki a dologból. Akkor már majdnem egy éve lesz, hogy nem jön a baba.

Szilveszter még egy kérdőjel, bár engem annyira nem izgat. Páromnak mondtam, hogy lehet, idén el kéne még nézni valamerre, mert lehet, hogy jövőre nem lesz erre lehetőség. Ő ezt nem értette, aztán mikor mutattam a nagy pocakot, akkor leesett, hogy mire is gondolok... Kérdezte, hogy én ezt honnan veszem. Mondtam, hogy most villant be.

A másik, ami tegnap merült fel bennem keresztkérdésként, és mást már lezsibbasztottam vele: miért van az, hogy az emberek akkor keresik a másikat, ha valami nagy dolog történt? Amúgy meg leszarják? Gondolok itt a babát/terhes csajokra. Egyet leszámítva egyik sem hív fel, hogy mi a fene van veled. Mindig én hívom fel őket, hogy eltűntél. Az egyik, Sz. meg abszolút nem keres, sosem hív, sosem csinál semmit sem. Bár most azért örülök, hogy csönd van. Ő nem nagyon hiányzik. Viszont érzem, hogy eltávolodtunk egymástól, és kevésbé érzem magam nyomás alatt. Viszont az is hihetetlen, hogy semmi másról nem lehet beszélgetni velük, csak a gyerekről meg a hozzá kapcsolódó dolgokról. Ami persze, rendben van, meg tök jó, de mikor írtam, hogy mi történt a melóban, kaptam kb. 2 soros választ. És ennyi. Szóval, nekem lenne mit mondanom, de mintha süket fülekre találnék, ami rossz. Ma is találkoznánk, de hogy mi lesz ebből, azt nem tudom. Szerintem semmi, mert senki sem nagyon mozdul, mert addig jutottunk, hogy egyiknek jó fél 6 fele, a másiknak 5-től is, de kb. 7-ig, nekem meg este dolgom van... Így szervezzél össze bármit, és a helyet még nem tudjuk. Szóval, marha jó. És borzasztó, hogy leszarjuk a másik fejét. És igen, zavar, de hogy adjam elő ezt nekik? Szerintem sehogy sem.

És leginkább azért sem, mert most kicsit jó, hogy szárnyalok, megyek ide meg oda, és olyan emberek közt vagyok, akik ott tartanak, ahol én. Akikkel lehet a melóról is beszélgetni, meg másról is. És ez tök jó.

No, mostanában ennyi:)

Végre eljött az év utolsó hónapja, bár ne történt volna meg.

Az elmúlt majdnem másfél hét az atombombák sora volt, amit folyamatosan szórtak rám.

Kezdődött hétfővel, amikor is egy vidám levelet kaptam a főmérnöktől, miszerint egy szimpátia tüntetésen cetliket ragasztottam. Legalábbis ezzel a keresztkérdéssel álltak elő, hogy én vagyok-e az a lány. Hát nem. Na, ez itt olyan szinten kicsapta a biztosítékot, hogy iszonyat módon felhúztam magam, hogy nem hiszem el, hogy ez történik.

Aztán jött a csütörtök este, amikor is kiderült, hogy aranydrága Párom miért viselkedik mostanában számomra szokatlan módon. Elmesélte, hogy egy régi nő barátja tért vissza röpke 7 év után az életébe, akit alapból a Végzett asszonyának hívott, mert mindig történt valami. Most 7 év után megint. Hódítgatja a legjobb barátját, és fél attól, hogy elveszíti. Én még kezdtem összerakni azt, hogy míg ő barátságot ment, addig más érdeklődését keltem fel, ami nem túl bölcs dolog. Szóval, ez volt a másik nagy bomba, ami miatt se köpni, se nyelni nem tudtam. Csak annyit láttam, hogy a Páromat ez megviseli, és sajnos engem bánt minden miatt.

Merthogy szombaton mentünk haza, neki fájt a dereka és még amúgy is vidékre kellett mennie, de neki nehéz combokat kellett A-ból B-be vinni és hiába mondta bárkinek is a családomból, hogy mi a helyzet, csak kérték, hogy segítsen. És ezt olyan szinten szórta rám odaúton és hazafele, plusz otthon, hogy majdnem levertem, hogy b*sszameg, mit képzel magáról? Élvezi, hogy bánt? Hogy engem szekál? Teljesen meg akar törni vagy mi? Szombat hajnalban tetejére úgy voltunk együtt, hogy mintha nem is engem akart volna. Olyan dühből csinálta az egészet, hogy sírni lett volna kedvem. Aztán talán megnyugodott, bár még mindig nem az igazi.

Én meg tegnap forralt boroztam egy hímnemű egyeddel, aki rám van kattanva, de elmondtam neki, hogy nem lehet. Nem mondom, hogy nem imponál és izgatja a fantáziámat az egész, de nem ér annyit, hogy én egy 4 éves kapcsolatot felrúgjak egy kósza éjszakáért. De nem egyszerű, pláne úgy, hogy azt érzem, hanyagolva vagyok... Nem kicsit. Biztos érzi ezt a Párom, mert nagyon puncsol és mindig ölel, meg szeretget, meg ilyenek. De nem tudom.

Most őszintén szólva nem tudom, mi lesz ebből. És mi fog történni...

Pluszban rohadt fáradt vagyok, főleg idegileg, mert folyamatosan tikkel a szemem.

Jah és pénteken megszűnt az a pm-es csoport, amit úgy szerettem. Azt volt a 3. bomba a sorban. A szombati volt a 4.

Most az a taktikám, hogy várok, kitartok a Párom mellett, aztán ha nagyon úgy látom, semmi nem változik, akkor kenyértörés lesz. Amibe bele fogok dögleni így, lassan 30 évesen, de inkább most, mint később....

Szóval, ennyi...

Hát, őszintén szólva, már nagyon várom, hogy véget érjen ez az év. Nem azért, mert olyan rossz volt, bár jobb, mint a tavalyi, de mégis.

Érzem, hogy teljesen elfáradtam, a köv. két hét totál szenvedés lesz, feltéve ha elengednek szabira, mert persze ez sem mindegy.

Múlt hétvégén otthon voltam, viszonylag jó volt. Unokahúgom szülinapját ünnepeltük, anyámmal péntek este egy jó kis beszélgetést folytattunk, ahol kifejtettem a kis észrevételeimet. Egész jól fogadta, de azt hiszem, innentől már ő tudja, mit csinál. Legalább megtudta, hogy szar nekünk is ez, amit a nagyanyámmal művelnek, mintha hidegháborús övezetben lennénk folyamat és ez nagyon szar.

Közben kaptam két órát is, csütörtök este, aminek örültem, bár úgy mentem le, hogy biztos lecserélnek, mert nem kellek. Aztán mondta a csajszi, hogy semmi baj nincs velem, csak nem vigyorgok és kicsit katonás vagyok. Mondjuk a vendégoldal sem könnyű, mert velük óra közben kommunikálni lehetetlen, ha belegebedek akkor sem szólalnak meg. Persze végigfosom az órát, rengeteget beszélek, és pont az jutott most eszembe, hogy ott kiélhetem magam:)

Közben az üzemvezető szabin volt, és megismertem egy pasingert, hívjuk őt F-nek, akiről kiderült még azelőtt, hogy egész értelmes forma. Így elkezdtünk beszélgetni, kávézni, stb. Kicsit élvezem azért, hogy más pasi figyelmét is megkapom, nem mintha az enyém nem lenne elég, de azért valljuk be, hogy minden nő önbizalmát növeli az ilyen...

Amúgy meg új sérót vágattam magamnak, meguntam a féloldalas, aszimmetrikus dolgot, így ismét szimmetrikus lett. Csütörtökön voltam trénernél, most nagyon tetszett. Megfejtettük, miért a gépészeket vonzom mindig (mert ők a problémát keresik, vagyis annak az okát, amit meg is akarnak oldani, és én is ilyen vagyok. Keresem a probléma gyökerét, és arra a legoptimálisabb megoldást. De azért az tényleg félelmetes, hogy apu is gépésznek tanult, aztán ahány pasi az utamba került, mind gépész volt. A Párom is, és most F. is annak tanul...no comment...) Aztán beszélgettünk még az anyaságról, hogy én mit és hogy gondolok, közben megállapítottuk, hogy egyre jobban nyitok a világra, de a páncélomat ne vegyem fel újra, ha valaki megbánt. És ez amúgy nagyon jó, mert a tréner megállapította, hogy kész vagyok az anyaságra. Szerintem csak készülgetek, mert még most is kicsit megijedek a gondolattól és biztos para is lesz meg minden, de már úgy vagyok vele, ha jönnie kell, hát jöjjön. Úgy érzem, hogy meg tudjuk oldani a dolgokat, bármi is jön, hiszen eddig is így volt és lesz is.

Aztán voltam vérvételen. A pm-em egész jó lett, de előtte levették az éhgyomri vc-t is, ez 4,9 lett. A pm pedig így alakult: tsh: 1,22 (0,4-4 közötti ref. határ), ft3: 6,08 (ref: 2,3-6,45) és ft4: 19,3 (ref: 11,5-22,7). Ez sokkal jobb, mint volt, bár úgy érzem, hogy van még pár tünetem. Ilyen pl. az, hogy nőnek a körmeim, de néha betörnek, hideg szokott lenni néha kezem és lábam, tudok koncentrálni de nem mindig, mostanában nem alszok túl jól és tök fáradtan kelek, jobb a kedvem, és sokszor nagyon leizzadok. Ja és a libidóm néha az eget veri. Most a héten is csütörtökre úgy kiéheztem, mint atom és ma is meg tegnap is nagyon hiányom volt. Ami persze tök jó és a Párom sem érti, mi van, de élvezi:)

Ja, és a pénteki vct nagyon "vidám" volt. A váróban majdnem belém fagyott a sz*r is, és fél 10 előtt, mikor majdnem lejárt a 2 óra, a másik labort (mert kettő van), becsukták. Mondom marha jó. Megyek a recihez, a nénit kérdezem, hogy mi van, átküldött az 1. laborba (amúgy tök jó fejek a recisek, mindent elmondtak, nagyon segítőkészek voltak). Megtaláltam azt a szőke muffot, aki először levette a vért, mondja nekem, hogy ő most nem ér rám, menjek be, majd valaki leveszi a vért. Bemegyek, megállok, jön egy nő, kérdi, mit akarok. Mondom neki, hogy terhelésem volt, lejár a 2 óra, valaki legyen kedves, vegye le a vért. Szól ennek a szőke muffnak, hogy tegye a dolgát. Csütörtökön és pénteken a jobb karomból vettek vért, szépen bekékült mint a 2 hely. Nézi ez a muff, jó lesz a bal. Fogja, nézi, belebassza a tűt, és elkezdi forgatni. Egy pillanatra odasikerült néznem, aztán egyre jobban vert a víz, hogy ő ezt most komolyan gondolja? Egyszer csak visít: "Mártika, gyere egy kicsit!" Jön Mártika (aki megkérdezte, hogy mit akarok ), hogy mi a helyzet. Hát, van ott egy vékony véna, igen. De a szőke muff nem találja. "Mártika, segítenél?" Mártikával helyet cserélnek, ránézek a nőre, nézi a jobb kezem. Csóválja a fejét, megvonom a vállam. Kérdezi: "Fáj?" közben tapizza a két szúrás helyét. Mondom neki hogy nem, csinálja nyugodtan, kibírom, mert már mennék vissza dolgozni. Mosolyog egyet, és a két szúrás felé beszúrja a 3. is, és leveszi a vért. Így most a jobb karom úgy néz ki, mint egy tűpárna és azt a szőke r*bancot meg lerúgnám, hogy ennyire balfasz volt, hogy nem találta meg a vénámat és a kurva tűt forgatta a karomban. Hogy rohadjon meg. Két hét múlva lesz eredmény, kíváncsi vagyok, hogy a met mit javított. Eddig jobb lett, 3 tizeddel az inozitolhoz képest, és lehet, kapok még pm bogyót a Dokitól, de majd megmondja.

Aztán pénteken még volt egy laza évzáró vacsi is a Monarchia Sörházban. Ami jó lett volna, ha nem kezd el fájni a gyomrom, nem fújódok fel a kajától és nem ülünk ott 5 órát. Én már marhára leléptem volna 6kor, mert nekem ennyi elég az ilyenekből, de még kikérték a sört, még ittak, még ez meg az. A többieken is éreztem, hogy nem véletlen nem rendelnek, de az egy szem pasi kolléga szerintem néha nem tudja, mi a határ, ő még kikért egy sört. Aztán a csajok ezt megneszelhették, hogy még maradunk, így miért ne igyunk még. A végére már mindenki kókadt, és meg alig vártam, hogy hazaérjek.

Szombaton mézeskalácsot sütöttem, és megint megfogadtam, hogy soha többet, mert ez a liszt kurva kemény, az én kezem meg totál megfájdul a sodrófától (tudom, puhány vagyok, bezzeg ha 25 kilóval kell guggolni!), és rohadtul elég volt a végére. Ma meg kidíszítettem a lakást, csináltam égőből karifát, egész jó lett, olyan én:)

No, hát most ennyi a sztori, 2,5 hét és irány a Doki, és remélem 17-től meg szabin leszek majdnem 3 teljes hétig! Már ideje:):)

Nos, kezdem ott, hogy ma barna szmötyi jön belőlem, ez a 29. ciklusnapom, és hát holnap-hétfőn be is fog indulni teljesen. Legalábbis remélem. Ez az első bogyós hónap. Jobb örültem volna mondjuk egy két csíkos tesztnek, de hát ez van. Szerintem ez is tök jó eredmény:)

Aztán csütörtökön volt 10.000.000-szoros nap. És igazából az fordult meg a fejemben hazafele jövet, hogy Sz.-nek igazából köszönetet kéne mondanom, hogy terhes lett júliusban. Ugyanis ha ez nem történik meg, még mindig magam próbálnám kitalálni a dolgokat, itthon lelkiznék, nem azon lennék, hogy tegyem rendbe magam, állandóan hisztiznék, és lehet, hogy már a Párom sem lenne mellettem, mert elűztem volna magam mellől. Szóval, a sok harag, gyűlölet után tényleg köszönömöt kéne neki mondanom. És lehet, hogy akkor most nem jönne a barna szmötyi:)

A hét amúgy igen fárasztó volt, állandóan álmos és fáradt voltam, viszont külön büszke vagyok magamra, hogy a heti 7 napból 6-szor edzettem. Ebből két jóga, két kolléganős edzés és két óra teremben. Igaz, így nem jut időm magamra, de ez van.

Amúgy még mindig kicsit azt érzem, hogy én jövőre terhes leszek. Gondolkodtam, hogy muffdokihoz is el kéne mennem, de addig nem akarok, míg a Doki nem lát újra. Aztán tőle majd megkérdezem, hogy mi legyen: várjunk még, vagy menjek, vagy mit tegyek?

Ma viszont nagyon szorgalmas kislány voltam: edzés után főztem és takarítottam, majd kiszilóztam a fürdőben a mosdókagylót és a kádat. Eléggé lefáradtam, de legalább ez is megvan.

Hát most ennyi:)

Nos, október 3. óta szedem esténként az 500 mg Meforalt és másnap reggeltől a 25 mcg, majd 1 hét után az emelt 50 mcg Letroxot.

Az első 1-2 hét változó volt: volt hányinger, émelygés, szapora pulzus, erős szívdobogás, amit a Letroxnak tudok be. A Meforaltól semmi bajom nem volt, valszeg azért, mert végre elolvastam a betegtájékoztatót:) Amikor először szedtem, éhgyomorra, reggel toltam a bogyeszt, emiatt folyamatosan hasmenésem volt. Most este szedem, vacsi közben, és semmi gondom nincs. Az emésztésemmel minden rendben. Először furcsa volt, hogy az első falat reggeli után nem a budira rohantam, mert rám tört a hasmenés, hanem valamikor délelőtt, néha délután jön rám a nagydolog. És nincs hasmenés. A napi kettő nagydolgot így is kipipálhatom minden nap.

A szapora pulzus, erős szívdobogás és a többi nyavalyának vége szakadt, kevesebbszer vagyok éhes, ami kicsit furcsa. Végre van kedvem dolgokhoz, főként az olvasáshoz. Eddig tök zavart, hogy egy könyvet hónapokig olvastam, sosem tudtam rá koncentrálni, mert állandóan elkalandoztak a gondolataim. Most viszont a könyv felénél járok, és élvezem! Tudok tovább is figyelni, értem, miről van szó. Munkában is megfigyelhető ez a koncentráció képesség, aminek szintén örülök. Az alvással nincs gond, van, mikor óra nélkül ébredek. Nem mindig frissen, de egész jól bírom a napokat. Bár néha megesik, hogy gyorsan elfáradok. A kezem és lábam néha le szokott hűlni, de egyre ritkábban jön elő. A testhőm is változott. Itt egy kép, hogy az előző hónap és a mostani milyen:

Az előző hónapban a hőmérsékletem lement többször is 36 fok alá, most ez a minimum 36,1 volt. Viszont nem biztos, hogy a tüszőm megreped-e, mintha küszködne kicsit, de én ezt már nem nagyon vágom. Decemberben megyek vissza dokihoz, majd megmutatom neki, hátha van ötlete.

Közben gondolkodom, hogy kéne nődokihoz is menni lassan, hogy ő is kezeljen, ha kell. Bár húzom a számat, hogy azt is magánba oldjam meg, de nem sok más lehetőséget nem látok.

A mostani hónap is kiderül, hátha összejön a baba, de nagy meglepetés lenne, ha egy hónap alatt a bogyók kifejtenék hatásukat és megtörténne az, amit nagyon szeretnék.

Viszont úgy érzem, hogy még mindig nincs itt az ideje. Mégpedig azért, mert tegnap voltam trénernél, és megint újat találtam. Mégpedig azt, hogy nem érzem jól magam itt, és jó anyaként nem is akarok olyan helyre babát hozni, ahol én sem érzem okésnak magam. Szóval most ezen kell dolgozni... Bár nem tudom, mit tehetnék ez ügyben. De muszáj lesz valamit alkotnom...

Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam:

Sokat gondolkodtam, hogy mit is lehetne írni, aztán kezdtek előtörni a gondolatok és érzelmek, de legfőképpen az emlékek.

Gyerekként sokszor gondolkodtam lefekvéskor, voltam olyan 10 éves. Mindig azon járt az eszem, hogy az én szüleim bizony tök idősek, és biztos korán fognak meghalni, mi lesz velem nélkülük? Miért is jöttem én akkor ide?

Azt hiszem, ez volt az első halvány gondolata annak, hogy elmorfondíroztam, biztos jó helyen vagyok?

A következő emlék 2001-es. Akkor már 15 körül voltam. Nagyapám meghalt, nálunk meg előjött a nagynéném téma. Őt nem ismertem vagy 28 évig, és igazából még most sem ismerem, de nem tabutéma már az ő léte. Akkor elég erőteljesen kamaszodtam, próbáltam élni a saját kis életem, persze sokszor anyuéknak nem tetszett, amit tettem. Akkor, mikor megtörtént a haláleset, ismét előjött nagynéném meg a háborgás stb. Utáltam az egészet és a kamaszkorom miatt sokszor megkaptam, hogy olyan vagyok, mint ő. Ezt anyám szerette hangoztatni, én persze gyűlöltem az egész helyzetet, a családot és egyben magamat is, hogy miért is ide kellett születnem, egyáltalán minek születtem én meg? Ebből az időből származik életem első novellája, amiben kiírtam ezt a fájdalmat, kínt és a gyűlöletem. Amiben az a baj, így jó 15 évvel később visszagondolva, hogy nem is a helyzetet utáltam, hanem saját magam. Mert abban a novellában arról írok, hogyan veszem el saját kezemmel az életem. Először csak a filmekből ismert vízben ücsörgős, pengét forgatós dolog van leírva (amit anyám meglát), aztán jön a sínen gyaloglós, várom a vonatot dolog. Amiből persze az akkori távszerelmem (cöh, külön bejegyzést megér a saját kis naívságom) megment és rájövök, hogy mekkora idióta vagyok, de jó is élni.

Azt, hogy mennyire érzem helyénvalónak azt a tényt, hogy én már pedig létezem, ha tetszik, ha nem, sokszor megkérdőjelezem. Vannak napok, amikor jól vagyok, vigyorgok, régi ismerőssel találkozok, beszélek, vagy csak várom haza a másik felem. Akkor örülök, hogy vagyok.

De vannak nagyon mély és sötét órák, néha napok, amikor szívesen Dunának mennék. Volt egyetemen egy olyan emlékem, amikor sírva hívtam fel anyámat, hogy engem nem szeret senki, miért élek én. Persze lekussolt és lehülyézett, hogy ne mondjak már ilyet, de az az érzés nagyon ijesztő és félelmetes volt. Ritkán jut eszembe, mert rá másfél hónapra jött az első igazi szerelem, az a tipikus egyetemi szerelem, amit én akkor alig mertem elhinni. És aminek nem is lett szép vége, de ez megint másik sztori.

Szóval, igen, a rossz napjaimon tényleg megkérdezem magamat, hogy mi a tökömért élek én még? Hiszen semmire sem vagyok jó. Nem tudok rendesen kommunikálni, viselkedni, könnyen behisztizek ilyenkor, mindenkivel úgy beszélek, mint ahogy a kutyámmal sem. A hangulatom világvége utáni, sehogy nem jó, hagyjon békén mindenki. És ilyenkor rendszerint nagyon bánt valami. Az elmúlt időszakban inkább az, hogy nem érzem 100%-an nőnek magam. Mert nem úgy menstruálok, ahogy a többiek. Hogy nem úgy kell ennem, mint másnak, nem úgy mozgok, mint más (sportra gondolok itt). Nem úgy nő a hajam, mint a többieknek. Ilyenkor rettenetesen nehéz. És most, legutoljára az, hogy nem tudok teherbe esni. Nem tudok teremteni, így miért is élek? Persze jön ez után kapásból az a gondolat, hogy mi lenne, ha én meghalnék? Mi történne a cuccaimmal? Vajon milyen temetés lenne? És anyuék, a család, a Párom, vajon hogyan dolgoznák fel az én elvesztésemet? Biztos, hogy akarok én ekkora fájdalmat nekik okozni? Bárkinek is? És ekkor rájövök, hogy nem! Akármennyire is úgy érzem, hogy jól kib*szott velem az élet, azért még sincsen minden veszve. Mert lehetne csak egy lábam, vagy lehetnék teszem azt rákos, vagy sokkal nagyobb bajom. Lehetnék szegény, aki nem tud megélni, vagy csöves, aki kint fagyoskodik az utcán. De nem, mert van munkám, van mit ennem, van hol aludnom, szeret a Párom, a családom, a barátaim, és néha még én is magamat. És ekkor, mikor már ezek a gondolatok járnak a fejemben rájövök, hogy van miért itt lennem:)

Valahogy így néz ki a létjogosultság kérdése az én nézőpontomból... :)

Igazából nagy dolog nem történt ebben a másfél hétben. Akárhol olvasom, az elvonulás időszaka volt, és ez nálam tényleg így is volt. Jobb szerettem egyedül lenni, csöndben, a gondolataimmal. Mélyenszántó gondolatom nem sok volt, bár történt 1-2 tanulságos eset mégis.

Pénteken megint trénernél voltam, és megvilágosodtam. Szerinte jól haladok és nagyot változtam az első, augusztusi alkalomhoz képest, de még mindig nem az igazi. Szerinte úgy érzem, hogy nincs létjogosultságom itt lenni. Elég kemény szavak, barátnőm B. nézett is, hogy ez mi, de azt hiszem, tényleg így van. Mert magamat okolom azért, hogy anyámat bántotta a terhessége alatt nagyanyám, miattam volt szomorú, stb. Pedig a szüleim mondtak rám igent, és nem vetettek el, hanem megtartottak és felneveltek. Ettől függetlenül elég nehéz egy kialakult családba beilleszkedni és egyre inkább azt látom, hogy én nem leszek úgy mond teljes értékű családtag, hiszen én később jöttem. Úgy 10 és fél évvel később. Emiatt sem merek teremteni, mert hát a peteérés is az. Kiszabadul a kis pete, teremt valamit, én meg blokkolom az egész folyamatot, mert félek. Hát igen, ezért sem merek sehol sem igazán kibontakozni, mert mit mondanak majd. Ezért nem ismernek az emberek, és aki ismer, az is kis %-ot tesz ki. Nem merem megmutatni magam, de ezt a felépített falat még hagyjuk egy kicsit, mert most ezt is lebontani esélytelen. Megjegyezte a tréner azt is, hogy érdekes, hogy apuval egyszerre voltunk kórházban, tetejére elég durva volt ugye az a történet (neki szívkoszorúér-csere volt, nekem meg a petefészekciszta). Ezen felül fogalmazást kell írnom a létjogosultságomról, hogy mit gondolok, szóval ez biztos egy újabb bejegyzés lesz a jövő héten vagy az után.

Aztán a csajoknak megírtam, hogy mi a helyzet, hogy elég sok hétvége foglalt, nem tudunk menni, bocsi. B. egyből értette, mondjuk szombaton beszéltünk erről is, hogy mi a helyzet. Szerinte semmi gond nincs azzal, hogy Sz. terhességét nem nagyon bírom megemészteni, ő is volt hasonló cipőben O.-val, és ő is mindent utoljára mondott el neki. Most néha találkoznak meg ilyenek, de B. kijelentette masszív rám nézéssel, hogy "de nem vele lelkizek, mert ezt mással teszem!". Egyemmmeeeegggg :) Az is biztos, hogy ha terhes leszek, tőle kérek majd tanácsot, mert nagyon jó anya, igazából egy anyatigris, aki mindent megtesz a gyerekéért:)

Aztán tegnap jártunk kicsit a városban, aztán benéztünk egy gyűrű boltba, és rájöttem, hogy egyrészt ez a házasság dolog esélytelen, meg a Párom is azt mondja, hogy nem hisz benne. Hát köszbammeg. Elég szarul esett, és mondtam is neki, hogy nem akarok ilyen habos-babos esküvőt, szívem szerint két tanúval házasodnánk össze, és ebben egyet is értett, de kijelentette, hogy neki minek gyűrű, szökő évente 1x húzná fel, ne költsünk rá annyit. Köszi. Szóval, azt hiszem a házasságról is lemondhatok, ezen felül a gyerekről is. Mert tök azt érzem, hogy mindkettő jelen esetben esélytelen. Az egyiket Párom nem támogatja, a másik meg miattam nem jön össze. Valszeg ha rendbe teszem a kis lelkemet az agyammal és a gondolkodásommal együtt, jelentős javulás lesz, de most tényleg úgy érzem, hogy lehetetlen küldetés a gyerek téma... Pedig állítólag egy biztos lesz, de lehet, hogy kettő. Na ja, ez a vetélés/abortusz is remek hír tényleg, szóval nem tudom, mi hogy lesz...

Most annyit látok, hogy nem érdekel már lassan sem a gyerek kérdés, se a házasság, és a munka sem. Elég volt az egész, próbálom a dolgokat menni hagyni, aztán majd lesz valami. Sz. levelére is már enyhe közönyösséggel reagálok, bár tudat alatt marhára zavar, hogy ő kib*szottul terhes... De majd megemésztem egyszer...

...de minden az, csak nem az.

Reggel kapásból azzal indult a dolog, hogy fel kellett kelni. Hulla fáradt voltam, mint mindig, és tetejére még sötét is volt. Aztán kitalálták, hogy kéne mennem bejárásra, mert az olyan jó, amivel nem is lett volna gondom, ha időben tudok róla, és nem olyan ember adja ki, aki kurvára nem a főnököm. Persze egyből jött a főnök, hogy akkor most ő mondja, hogy menjek. Gec*re nem volt kedvem menni, de hát jó, bammeg. Aztán a nap többi része sehogyse telt. Most is fisfos a hangulat, vettem 3 tesztet a DM-ben, hátha többen vagyunk, de nem. Aztán fürdés végén is rájöttem, hogy nem. Aminek marhára nem örülök, mert megint azt érzem, hogy sosem leszek anya... És emiatt tökre elkeseredek. Azt szervezni, hogy mikor mész el dokihoz, amit én eddig januárra terveztem, de kitaláltam, hogy karácsony előtt lerendezek mindent, mert akkor 3 héttel előrébb leszek. Mondván, hátha, ki tudja alapon. És marha idegesítő, hogy mindenhol terhes kismamák bukkannak fel tök váratlan helyeken, vagy tolnak anyukák pár hetes babát a babakocsiban, én meg azon gondolkodom, hogy jajdejólennenekemis... És amúgy velük örülök és mindig mosolygok, de ilyenkor, mikor megint megcsap a magány és agyalás szele jönnek ezek az idióta gondolatok és csak folynak a könnyeim... Mert úgy érzem, hogy előttem van egy lehetetlennek tűnő küldetés...

De hogy ne csak sírjak, tegnap voltam egy pasasnál, aki horoszkópot elemez. Na, ott is ért meglepetés, kapásból az elején, mikor megkérdezte, hogy van-e tesóm és ő fiú-e? Mondtam neki, hogy nem, lány. De nem volt-e anyunak terhessége vagy vetélése? Esetleg fiú? Mondtam, hogy nem, de engem fiúnak vártak. Így akkor már mindent értett. Kielemezte, hogy szerinte apu néha félrenézett, és nem volt igazán felkészülve a gyerekekre, legalábbis rám, mert kijött a radixból ez is. Mondtam, hogy vagy 30 sok évig külön ágyban aludtak, és szerinte pont ilyesmiért, úgy hogy kérdezzem meg anyut. Na köszike. Amúgy apu tényleg sokat járta az országot, meg sosem éreztem köztük azt az igazi nagy szeretetet, szerelmet, sosem fogták meg egymás kezét meg ilyenek. Érdekes. Meg hogy mi tesók is apu körül vagyunk, nem anyuval, és nincs a Hold és a Nap között (Anya és Apa) közt kapcsolat. Aztán jött a gyerekkorom, párkapcsolat, majd rátért a gyerekkérdésre. Őszintén szólva, torkom az kapásból összeszorult, de kihozta, hogy 99,9%, hogy 1 gyerekem lesz. De lehet, hogy kettő, de az kb. úgy, hogy vagy elvetélek vagy abortusz lesz. És rögös lesz az út a gyerekig. Ki gondolta volna?! (amúgy a radixban is benne volt a pcos, ir, pm cucc, szóval...)Nos, egyik szemem örül, a másik meg sír, mert lesz gyerek, de nem szeretnék azért vetélni. Én azért bízom, hogy ha majd odáig jutok, akkor sikerül azt a kettőt kihordani, legalábbis azon leszek ha lesz. Szóval ez azért megnyugtató, hogy nincs minden veszve. A karrieremről is mesélt, de az most annyira nem zavart. Amit elmondott, az igaz, és úgy, hogy ő előtte nem ismert!

Visszatérve erre az izémre... Hát, nem tudom, mit kéne tennem. Ez a várakozás kezd kiborítani, és most, ez a hormontánc bennem szintén. Egész héten olyan forró voltam, hogy majd meggyulladtam, meg fájdogált a derekam, hasam, és nem értettem. Tetejére ez a szédülés és sok pisilés is elég új. De most ezt dobta a gép. Végülis ha azt nézem, augusztus közepe óta álltunk rá IGAZÁN a dologra, amikor nem havi 2-3x voltunk együtt, hanem sokkal többször. Nyilván az is megnehezíti a dolgot, hogy ritkán találkozunk hétközben. De ez van, nem tudok mit tenni ellene. Remélem tényleg bejön ez a cucc, amit a gyerek mondott, mert nagyon jó lenne! Leginkább a gyerek része, hogy lesz....

Amúgy egyik éjjel barátnőmmel álmodtam, B-val, és álmomban mesélte, hogy újra babát vár, én meg a nyakába borulva zokogtam, mert egyrészt örültem neki, másrészt magamat sirattam, hogy nekem még mindig nem jött össze. És marha rossz volt....Nagyon rossz...

Nos, rég írtam, igazából időm sem volt, vagyis de, de kedvem még kevesebb. A csajoknak sem válaszoltam semmit, szerintem Sz. már sejti, hogy marhára leszarom amúgy az egészet. Gáz vagy nem, ez van.

Na, de most ezt inkább hagyjuk is. Elkezdtem a bogyóimat szedni. A metnek külön örültem, és gondot sem okoz. Nincs hasmenésem tőle (ezért is jó dolog először elolvasni a betegtájékoztatót, hogy evés közben vagy után egyed, mert különben spuri lesz a rötyire), és nem sok vizet zavar az életemben. Legalábbis azt hiszem. Aztán ott van a Letrox. 4-én kezdtem el szedni, 5-én elég viccesen éreztem magam. Eléggé el voltam fáradva a nap végére, bár lehet, hogy ez anyóspajti miatt is volt. Valamiért kötekedős hangulatban volt, mert semmi sem volt neki jó: miért bubis víz van otthon, tudom-e, hogy az nem jó? Meg hogy miért nem akarok majd háziállatokat (disznó, tyúk, stb.) majd ha lesz házam, meg amúgy ha nyugger leszek? Mert bammeg eddig úgy fest, nem is lesz nyugdíjam, plusz a háziállat rohadt nagy kötöttség. Végignéztem anyámékat, köszi, én ebből nem kérek. De hát akkor mit fogok csinálni majd magammal? Hát majd megoldom, bakker.

Nos, a hét kicsit vegyesen telt. Számomra dögunalom volt, viszont voltunk "oktatáson", aztán szerdán jó szarul voltam. Hányinger, szédülés, rosszullét, minden jött, a teszt negatív volt. Lehet, kicsit túl korai volt, mert egyik naptár szerint a 18. napon, a másik meg a 20. napon írta az ovulációt, én meg a 25. napon teszteltem. De akkor sem értettem, mi a frász van. Amúgy meg ma is furcsán éreztem magam, meg néha húz a fejem, de közben olyan érzésem van, hogy mindjárt megjön, de amúgy tök ingerült vagyok, meg képes vagyok bármin elsírni magam. Most vagy csak a piroska jön, vagy a gyerek. Hamarosan kiderül, én most eléggé pártatlan vagyok, minek örülnék.

Ma reggel emeltem 50 ug-ra a Letroxomat, eddig talán annyi a pozitívum, hogy konstans 36,9 a hőm. Jah igen, ez is lehet gyerek jele, szóval nem tudom. Mondom, majd kiderül legkésőbb a hét végéig, mert persze mindkettő naptár máskorra hozza pirost. Jó, mi? Így igazodj ki saját magadon... No comment.

Most ennyi.

Megvolt a nagy nap, eljutottam végre ahhoz a dokihoz, akitől a frankót reméltem. Hát megkaptam, és a diagnózison meg sem lepődtem.

Először is: nagyon kedves és barátságos volt. Bemutatkozott, és elkezdett kérdezni. Elsőként a tüneteket: bőrszárazság, zsírosodás hajon és bőrön, fáradékonyság, ingerlékenység ok nélkül, koncentrációs zavar, rossz memória stb. Ezek nálam mint pipálva voltak a listán. No és persze a libidó csökkenés.

Odaadtam időrendi sorrendben minden leletemet, kórházi zárójelentést, szövettan eredményét, vérvételek eredményét, ultrahangot stb. Megállapította, hogy a gond, amit a kórházban is kihoztak az az, hogy tüszőrepedés-elégtelenségem van. Magyarul nem tud megrepedni úgy a tüsző, ahogy ő nagyon szeretne. Ezért sok a ciszta, ami ott van, de az ultrahang nem az aktuális állapotot mutatja tüsző szempontjából, hanem a hónapokkal azelőttit. Szóval, tüszőm van, csak kurvára nem reped meg, ami ugye baj, pláne ha az ember gyereket szeretne.Mondta, hogy ennél az érésgátlásnál meg kell találni az egyensúlyt, az androgének és a megfelelő cukor és inzulinszint között (asszem valahogy így volt). Nálam anno a Meforal jó volt, a szervezetem jól reagált rá és ez látható is az eredményekből. Meséltem a pecsételő vérzésemről, szerinte a pm kezelés után olyanon sem lesz. Terhesség alatt szedheted a metet, de megállapította, hogy az inozitolra is jól reagáltam, így választás elé állított: inozitolból iszok annyit, mint eddig vagy áttérek a Meforalra. Utóbbi szerinte hosszabb távon jobb befektetés, és anyagilag is megéri. Kérdeztem, hogy ő hogy választana, ő a metre szavazott és nekem sem volt ellene kifogásom. Említette még a fogigátlót is, mert ebben az esetben megtisztulna a petefészkem a cisztáktól, mivel ilyenkor művi vérzés van, nincs tüsző a képben. Mondtam, hogy nem szeretnék fogigátlót szedni, mondta, hogy ő sem erőlteti, mert látszik, hogy ez az életmód, amit folytatok, hatással van a szervezetemre.

Meséltem neki, hogy az előző doki szerint minden rendben van, én meg nem így gondolom, ezért is mentem hozzá. Mesélt a pajzsmirigyről, mondta, hogy az ir és a pm között nincs ok-okozati viszony. Kiderült és meg is állapította, hogy pm-alulműködésem van. Kerülnöm kell a jódozott sót, csak normál asztali sót ehetek. A TSH értékére is kitért, mondta, hogy neki 2,5 fölött kóros, de volt olyan betege, akinek 0,8 volt és mellette ezer meg egy tünete. Ő az embert nézi, nem csak a számokat.

Kérdeztem még a vitaminokat, mondta, hogy ha változatosan eszek, nincs rá szükség, se a D-vitaminra, se semmire. Volt szó a méhnyálkahártyámról is, hogy nekem az a 6 mm kicsit karcsúnak tűnik (mondjuk met mellett volt 7,8 is), szerinte a pm kezeléssel azzal sem lesz baj, ne menjek nődokihoz anyagért. Továbbra is hőmérőzzek és nézzem a nyákomat, és ha gondolom, ovu teszteljek is, de az első kettőt tartja inkább fontosabbnak. Az alacsony testhőm is pm miatt van, a libidóm meg nem tudja, mitől lendülhetett fel. Meséltem, hogy augusztusban kicsit besokalltam a gyerek-mizériában és kicsit félretettem. Szerinte emiatt is történhetett ez a szárnyalás, de a bogyó segíteni fog. Ha akarok az Avivát folytathatom, de nem hisz benne, a jóga meg jó sport:)

Szóval, immáron hivatalosan is PCOS vagyok, IR-rel és PM-mel. Kaptam metet, este felet kell bevenni (500 mg), és hozzá Letroxot, ebből 1 hétig 25 ug majd utána 50 ug reggel éhgyomorra. 2-3 hónap múlva kontroll. Addig beutalót kell szereznem endodokihoz a háziorvostól, amit el kell küldenem neki, és így ki tudja írni tb-re a vérvételt. Kell tsh, ft3 és ft4, plusz 2 pontos terhelés a met miatt. Szóval, megint tűpárna leszek, de ha ez az ára, ám legyen. Még hozzátette, hogy ha átállok a metre, akkor 2-3 hónap kiesés lesz, mert most ezzel kísérletezünk, de ha nagyon sietünk, akkor ne váltsak. Én úgy vagyok vele, hogy egyrészt ő az orvos, másrészt nekem sem mindegy anyagilag, harmadrészt a met anno segített azért, és nem bánom, hogy megint kell szednem (vicc az egészben, hogy éreztem, hogy ez lesz:))

Összességében meg vagyok eddig elégedve a dokival, 45 percet töltöttem bent nála. Végig türelmes volt, kérdezhettem, magyarázott, nem kiabált, tök készséges volt.

És a vicc az egészben, hogy majdnem elfelejtettem fizetni:) Ő szólt rám a végén, hogy khm, fizetni is itt tud ám:) Kicsit gáz volt, de hát ez van:)

Hozzátette még a legfontosabbat, az AMH szerint: pcos-t mutatja az is ki, de nincs szó korai petefészek kimerülésről, uh ne aggódjak, van tartalék:)

Sejtettem, hogy ő lesz a megoldás, kicsit sajnálom, hogy nem vele kezdtem az évet, mert akkor előrébb lennék, de nem baj. Mindennek meg van az oka, ennek is, és tudom, hogy az út- bár lehet, rohadt nehéz lesz- végére minden jól fog alakulni:) És kétszer nem mondom, hogy jövőre nem lesz itt baba:):):)

Már tegnap akartam írni, de a net nem engedte. Most meg persze már nem jut eszembe, hogy mi lett volna a lényeg.

Tegnap viszont megünnepeltük a Mucikámmal (=Párommal) a 4. évfordulónkat, legalábbis első randi címszó alatt. Hozott sört, természetesen cseh sört és egy tábla epres Milkát:) Nem felejtette el, hogy egyemmeg! Nagyon jól esett, hogy emlékezett, a csoki meg a sör is:) Kicsit sikerült becsípnem és jót is aludtam ennek örömére:)

Ma viszont visszamentem a dokimhoz, hogy nézzük meg, mi a szitu. Nem volt valami vidám a nő, szerintem előttem kiakasztották, és majdnem minden kérdésemet támadásnak vélte, de mondtam, hogy ő a doki, én csak kérdezni szeretnék.

A leleteimet már előtte végignéztem, és komolyan nem értem. Minden eredményem- ahogy én láttam- tökéletes. Ez abban a hónapban volt, amikor az UH-n nem látott a nő peteérést, semmit, de a labor meg pont az ellenkezőjét mutatta! Az LH szintem csodaszép volt, lehetett látni, ahogy nőtt. A TSH-m 2,5 volt, amit nem értek, és erre rá is kérdeztem, hogy most mi van. Erre azt mondta, hogy 2-2,5 között a jó, előtte közöltem vele, hogy mindenhol azt mondják, babához 1 körül a jó. Majdnem leszedte a fejem, hogy mindenhol sokat írnak, tetejére sok hülyeséget is, ő neki ennyi kell. Mondtam az inozitol poromat, mondta, hogy nem ismeri, nem tud róla nyilatkozni. Említettem, hogy azóta a pecsételésem 1 naposra csökkent, ő csak nézett. Végén megállapította, hogy nem lát a laborban semmi olyat, ami aggódásra adna okot. Az rt3 értékemre legyintett, hogy nem érdekli, ennek meg nem örültem. Annyit említett még, hogy ne görcsöljek, az LH-tesztet és a hőmérőzést felejtsem el, mert ezzel csak őrületbe kergetem magam. Próbáljam kicsit elengedni a dolgot, és higgyem el, hogy jönni fog a baba. Ha nem jönne, akkor nem nálam van a baj, valszeg a Páromnál (ezért is küldöm el vizsgálatra). Mesélte, hogy volt, aki nagyon szar állapotban jött hozzá, rá 2 hónapra babás lett. Ő is megemlítette, hogy sokan a PCOS-t egyenlővé teszik a meddőséggel, pedig ez nem igaz. Most még nem merek örülni ezeknek a híreknek. Kaptam D-vitamint, továbbra is szedem az inozitolt. Vitamint külön nem javasolt, majd akkor, ha jön a baba. A méhnyálkahártyára azt mondta, hogy azt lehet vastagítani, nődokiknak van rá bogyójuk, de nem akarja azt sem erőltetni. Ja, és az AMH-értékem szerint teljesen jók a petefészkeim, abszolút van tartalék, amit már megint nem értek, mert pont nem ezt láttam/hallottam mástól.

Azt hiszem a másik dokinak lesz mit megválaszolni...

... de úgy érzed, minden ellened van.

Én most ezt érzem. Pénteken voltam trénernél, egész jó volt. Sokat beszélgettünk a férfiakról, a munkahelyemen lévő megkülönböztetésekről, a bezárkózásomtól. Utóbbit még hagyjam, ne változtassak rajta, de önmegfigyelést kell tartanom, méghozzá úgy, hogy figyeljem meg magam, mikor mit kommunikálok ki és én közben mit is érzek, gondolok. Ami érdekes lesz, de nagyon.

De tegnap este eljutottam odáig, hogy feladom ezt az egész gyerek dolgot. Nehéz ezt amúgy is kimondani, mintha beletört volna egy nagy feladatba a bicskám és most így is érzek valójában. Pedig én feladni nem szoktam dolgokat.

De ez... Ez annyira nem rajtam múlik már. Mert én úgy érzem, hogy mindent megteszek azért, hogy jól legyek (ezt a trénerem is megállapította, hogy gyorsan haladok, és látszik, hogy változtatni akarok és ez jó. Meg az is, hogy egy vadidegennek ezeket így elmondom és tőle kérek segítséget.), de mintha minden keresztbe tenne. A Párom állandóan dolgozik, folyamatosan fáradt, sosincs ereje velem lenni "úgy". És én sem kérhetem tőle, hogy csakazértis. De mégis azt érzem, hogy egymagam küzdök ezért, a babáért, és ő nem partner ebben. Ami tök hülyeség, hiszen ő mondta, hogy ne használjunk gumit már, ergo szeretné. de mégis. Mindig fáradt, én viszont ki vagyok éhezve. És tegnap feladtam. Egyszerűen elegem van, hogy a munkahelyet helyezi elém, és nem én vagyok a fontos. Persze, én, mint szuper megértő barinő, aki 4 éve mellette van jóban-rosszban, ezt is megérti, de mégis. Mintha csak én szeretném. Mondtam neki, hogy ezért neki is tenni kell, és egy hónapban csak pár nap az, amikor alkalmas az időpont arra, hogy baba legyen, de nálam még ez is kiszámíthatatlan. És úgy érzem, most is lecsúsztunk róla... Egész éjjel szinte fent voltam, fél 2-kor feküdtem le, nem is aludtam mellette, mert állandóan járt az agyam, plusz még horkolt is.

És most szívem szerint összecsomagolnék, és itt hagynék mindent. Beleszakadna a szívem, de azt érzem, hogy ez ennyi volt. Mintha ő nem is tudna, vagy nem akarna változni, de akkor meg nem értem, hogy miért akar babát? Teljesen összezavar, és ezt is mondtam neki, hogy nem értem, mit is akar. Erre az volt a válasz, hogy majd mindennek eljön az ideje. De mi van, ha az én időm baromira ketyeg? Ettől függetlenül mindig terhes nőkbe futok bele, jönnek az órámra meg hasonlók, szóval nincs ez amúgy annyiba hagyva, de én belefáradtam.

Januárban még okés volt, májusban beparáztam, augusztusban már szeretném, erre nesze. Eltelt 9 hónap, és semmi. Ha májust nézzük, akkor csak 4, ha augusztust, akkor kettő. De még annyi sem.

Most kicsit nem érzem magam jól, nem tudom, mit kéne tennem. Szívem szerint ezt a hőmérőzés dolgot is abbahagynám, már nem is vagyok olyan lelkes, mint voltam. Könyveket is eldugtam, tesztem sincs szem előtt. Nem tudom, mi volna a helyes, nagyon nem...

Zajlik az élet szerencsére, ma sem unatkozom, meg az elmúlt pár napban sem.

Hétvégén ugye Párom baráti társaságát sikerült kicsit közelebbről megismernem. Haza mentünk 5-en, jött a testvére is. Tudni kell, hogy annyira nem kedveljük egymást, de ez csúnya szó, inkább mondom azt, hogy más az érdeklődési körünk. Eléggé be volt feszülve az odafele úton, egyből magamra is vettem, hogy tuti az a baja, hogy ott vagyok. Aztán úgy voltam vele, hogy nehogymár miatta legyen nekem is fisfos kedvem, szóval én próbáltam figyelmen kívül hagyni az ő szenvedését. Az anyukájával meg a tesóval Pároméknál végül egész jól elbeszélgettünk, talán egyszer ez a kapcsolat is normalizálódni fog. Mondtam Páromnak, hogy elmennék Aggtelekre, mert sosem voltam, hát persze anyuka is egyből jönni akar... Amúgy mindig ezt csinálja: kitalálunk a környéken kettesben valami programot, anyu is bejelentkezik, hogy jönne. Na mindegy, talán túlélem.

Az este jól sikerült, bár először nem tudtam, kihez szóljak, meg most ki kivel van. A végére egész jól feloldódtam én is, két apuka sztorijait hallgattuk Párommal. Tök jó volt őket hallgatni, hogy ők a terhességet és a gyereknevelést hogy élik meg. Az egészben az tetszett, hogy úgy kezeltek minket, hogy hamarosan mi is szülők leszünk, és megint előjött az az érzés, hogy hagyjuk már ezeket a ronda rövidítésű nyavajákat, hát mi ez nekem? És teljesen természetesnek vettem, hogy én bizony hamarosan szülni fogok. És pont.

Másnap eléggé feszült volt a hangulat, mert mondjuk alig aludtunk meg egyebek. A hét szokásos módon telt eddig, ma meg holnap megint éjszakázom, azt ha összejön szombaton gyereknézőbe megyünk. Ha nem, akkor majd máskor.

A legjobb az egészben, hogy szombaton volt egy kismama vendégem, 28. hétben járt, az esti társaságban meg szintén volt egy kismama, ő 12. hétnél tartott. Ez nemrég esett le, hogy már megint vonzom a terheseket, anyákat, gyerekeket, és megint észrevettem, hogy legalább 1 ilyennel naponta találkozom. De élvezem.

Barátnőm, Sz. meg egyre kevesebbszer jut eszembe. Igazából úgy kezelem, mintha nem létezne számomra. Nem hergelem magam rajta, négyesben sem kívánok velük programot szervezni. De ez még a jövő zenéje.

A dokilátogatáshoz elkészítettem a kis táblázatomat a hormonjaimmal, szerdán megyek ide a kórházba, pénteken meg a másikhoz. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a két doki miket fog mondani, meg az új doki is, ha végignézi a leleteimet. Biztos, hogy sokat leszek majd bent nála, de nagyon érdekel az észrevétele, meg hogy mit hogyan lehet megoldani.

Még mindig az az érzésem, hogy a pajzsmirigyem kezelésével én is rendben leszek és aztán tényleg nem lesz visszaút:)

Ja és egy kis örömhír is: jógán végre elérem a lábujjaimat nyújtott ülésben:) Eddig csak a lábszáramig jutottam el, ott indultam augusztusban. Azt hiszem egész jó haladás ez, talán decemberre már nagyon jól fog menni az egész:)

Tegnap este éjszakázni voltam, és míg vártam indulásig, nézelődtem a neten. Van egy blog, viszonylag rendszeresen olvasom. Arról szól, hogy terhes nőket kísérnek el a szülőszobába, felveszik a szülést, akár még a szülés után is meglátogatják őket, hogy küzdenek meg a hétköznapokkal, és erről írnak még blogot is.

Este egy olyan lányról olvastam, aki egyedül vállal babát, véletlen jött össze és mellette PCOS-s. Aztán volt egy mondat, amin felhúztam magam: a lényege az volt, hogy a PCOS lányok kis százaléka tud teherbe esni, családot alapítani.

És erre azt mondtam, hogy bekaphatják. Ez egy hatalmas nagy f*szság. Miért is? Mert ha kezelve van a PCOS hátterében húzódó IR és PM, akkor normálisan működik a hormonháztartás is, és ennek következménye a spontán teherbeesés. Csak ezt sokan elfelejtik. A PCOS hátterében anyagcsere-zavar van (és nem cukorcsere vagy mit szoktak mondani), és ez a szindrómára vonatkozik. Van PCO petefészek is, de az megint más. Ott "csak" a meg nem érett tüszők látszanak a petefészek felszínén és pont. A PCOS, mint szindróma, tünetegyüttesekből áll: rendszertelen vérzés, peteérés-hiány, szőrösödés (magas tesztoszteron érték), cukoréhség, stb. Ez egy komplex probléma. Ami az egyik lánynak van, a másiknak nincs. Itt vagyok jelen esetben én, aki ránézésre egészséges. Nem vagyok elhízva, nem szőrösödök, már nem hullik a hajam. A vérképem viszont mindent szépen megmutat: AMH-értékem is kidobta a PCOS-t, ezen felül anno a teszto szintem is az egeket verte, a vércukrom szintúgy, és ezen felül nem volt rendszeres a vérzésem.

Ennek egy része a múlté, de mellé bejött a pajzsmirigy gond. Szerintem igazán már anno is volt, de valahogy a vérvétel nem mutatta ki, vagy csak 2 éve jelentkezett és ennyi. Hiszem, hogyha a pm gondom kezelve lesz végre (azaz 2 hét múlva a doki megmondja a frankót), akkor jön a baba is. Én ezt olyan év elejére (ahogy D. mondaná: szerintem te január-február környékén terhes leszel- ÁMEN!) tenném, és hiszem, hogy így is lesz.

Na de vissza az eredeti gondolathoz: miért teszik egyenlővé a PCOS-t a meddőséggel? Miért kell ezt a bélyeget rányomniuk a fiatal lányokra, nőkre, asszonyokra? Nem vagyunk eléggé megterhelve így is? Tényleg ezt kell mondani a külvilág felé, hogy ha Te PCOS vagy, akkor nem lehet gyereked? A múlt héten vagy 5 PCOS lány mondta, postolta, hogy babát vár. Akkor most hogy is vagyunk?

Emlékszem, hogy anno a saját háziorvosom mondta, hogy készüljek fel, nehezen esek teherbe. Vagy sehogy. Az üzemorvos ufónak nézett, mikor mondtam, hogy én ugyan egy darab bogyót nem tolok az arcomba napi 2x, de 1x sem. Nem értette, hogy csinálom. Mégis hogy? Odafigyelek. Edzek, heti 3-4x, figyelek magamra, a diétámra, bár néha nehéz, de nem eszem minden nap somlóit meg dobos tortát. Néha befigyel, és ha olyan nap van, akkor érzem is, hogy ezt nem kellett volna. Nem szeretek rosszul lenni.

Szóval, nagyon örülnék, ha végre a két szó közé végre nem tennének egyenlőség jelet, hanem a nem egyenlőt használnák. Sőt, az igazi az lenne, ha egy mondatba sem kerülne a két szó. És úgy döntöttem, hogy a címben szereplő teóriát megdöntöm én is. Azok közé a nők közé akarok tartozni, aki az orvos orra alá tudja dörgölni, hogy látja, doki, azt mondta, nem lehet gyerekem? Akkor mi ez a két paca az ultrahang monitorján? Jééé, csak nem ikrek? Ki gondolta volna....

És igen, hamarosan egy ilyen ultrahang fotó fog kikerülni a hűtő oldalára: a Mi ikreink:) PCOS, PM, IR ide vagy oda... :)

ui: nem tudom, ki olvassa a blogot, de ne adjad fel soha! Nehéz az út, rögös, néha én is feladom, hogy nekem ez nem megy, és nem tudom megcsinálni, meg amúgy is fenébe az egésszel, leszarom, de ne tedd! Sikerülni fog!!! Higgyél magadban és abban, hogy Te is Anya leszel! Én is ezt teszem, és megyek, csinálom tovább;)