EtTi's life

Az utolsó bejegyzésem óta eltelt pár nap és történt 1-2 érdekes beszélgetés. Egyik ilyen egy családtagommal volt. Ő már szült, így elkezdtem faggatni őt is. Aztán egyszer csak benyögte, hogy nem tud elképzelni anyaként. Erre megkérdeztem, hogy miért? A válasza az volt, hogy nem az a típus vagyok. Kérdem én, hogy milyen a tipikus anya? Így, lányfejjel? Mitől válik egy ember anyává? Bár a saját válaszom is kész volt az ő bejelentésére: ha egy nő tudatosan tudja, hogy benne van a pakliban az, hogy nem biztos, hogy anya lesz, annál jobban szeretne gyereket. És én is így vagyok ezzel. Emiatt pedig minden követ megmozgat, hogy összejöjjön. Mert ha összejön a baba, akkor az maga lesz a csoda és ajándék, amit nagyon meg kell becsülni.

Én úgy vagyok ezzel a minden kő mozgatással, hogy nem akarom azt, hogy teljesen bekattanjak, csak a gyerek legyen a cél és csak emiatt legyek együtt a párommal. Mert szerintem ezt ő is megérzi... Hogy csak egy spermadonor, aki nekem adja a magokat, amit jó esetben elültet bennem és kész. Én ezt nem akarom. És azt sem, hogy kapásból mindenféle bogyóval tömjenek tele. Inkább szigorúbban étkezem és élek, többet mozgok, ha kell, gyógynövényeket főzök és iszok, de mesterséges hormonokat nem akarok. Esetleg a legeslegutolsó esetben fordulnék ehhez a lehetőséghez, mikor már 4-5-6 éve próbálkozunk és még mindig semmi.

És itt jön a képbe a hit. A saját magam hite, amihez kell önbizalom is. Mert hinnem kell abban, hogy meg tudom csinálni és hogy össze fog jönni a trónörökös. Hinnem kell abban, hogy természetes úton is összejöhet, és nem szabad feladnom az első buktatónál. Mert biztos lesz olyan is. És akkor nagyon erősnek kell lennem, hogy nem keseredjek el. Mert sajna hajlamos vagyok az első padlóra kerülésnél feladni, lelkizni, miért én, meg de szarul vagyok összerakva mondatokat mantrázni magamban. Amit nem szabad.

Tegnap este D.-vel beszélgettünk erről, meséltem neki az első bekezdésben írtakat. Azt mondta, hogy ez hülyeség és szerinte jó anya leszek. B. annyit mondott nekem, hogy biztos, hogy teljesen más leszek a gyerekkel, mint a saját anyám. Azt is hozzátette, hogy simán megcsinálom majd azt, hogy a gyerekkel négykézláb mászkálok, hogy a saját nézőpontjából lássam én is a világot. Amúgy amilyen idióta vagyok, képes is vagyok ilyenre. De hát ez erről szól, nem? Az is biztos, hogy szigorú leszek, amennyire kell. Biztos, nem lesz egyszerű az elején, és nehéz lesz, de állok elébe.

A párommal tegnap este előjött a téma, és mondtam neki, hogy lassan szeretnék, de nem tudom, hogy ő szeretné-e. Erre annyit mondott, hogy igen, ő is szeretné. És ha nem jön össze?- kérdeztem tőle. Erre azt válaszolta, hogy akkor örökbe fogadunk 3-at is. De ne aggódjak, megoldunk mindent. Hát kell ennél több, most őszintén? :)