Nincs jó kedvem... A múlt hét egész tűrhető volt, 1-2szer eldurrant az agyam a melóhelyen, de hát ez van. Hétvégén meg hazamentem. Vagyis szombat reggel. Semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy anyuval összevesztem... Mindig rá kell jönnöm, h mennyire nem ismernek... De nagyon nem... Anyu közölte velem, hogy szerinte nagyon fennhordom az orrom... Én... Remek megállapítás, kár hogy szerintem nem így van. De mindegy. Meg hogy sajnálja azt a pasit, akivel együtt vagyok. Hát igen... Annyira nem tudja, hogy milyen az életem valójában, hogy azt elmondani nem lehet. Végül kiböktem neki a balesetet. Akkor remélem ráeszmélt 1-2 dologra. Utána persze kérdezgette, hogy mi történt, mi lett a kocsi baja, stb... Persze sírtam, mert kurvára bántott az, amiket mondott. Sosem fognak megérteni, legalábbis így érzem.

Aztán jött a tegnap este. Ati kijött elém, minden remek lett volna, de valahogy semmi kedvem nem volt semmihez sem. És persze közbejött egy kis baleset, aminek eredményeképpen reggel mentünk dokihoz. Remek. Pont ez hiányzott az egészből! Még egy gond! Persze tudom, hogy nem lesz baj, mert nem lehet baj, de nagyon megvisel ez az egész lelkileg. Az első két hét csoda volt szinte! Minden a helyén, rózsaszín köd leereszkedik, utána pedig minden elromlik. Tudom, hogy ez egy próba, hogy mennyire tudunk a másik mellett állni. De nem emlékszem arra, hogy ez mindig ilyen nehéz lett volna. Pedig ha belegondolok, mindig beütött a baj. Nálam. Először Bölénél, mikor másfél hónap után kórházba kerültem. Majd a jogásznál, mikor kiderült a betegségem. És most Ati... Mindig csak a miért?-re keresem a választ, hogy miért történik mindez velünk? Lehet ez az ára annak, hogy egyszer majd felhőtlenül boldogok lehessünk. Ami remélem december közepére, karácsonyra már meg is lesz! Mert tudom, hogy meglesz, mert a sok rossz után, a hullámvölgy után eljön a boldogság, amikor nem kell azon aggódni, hogy mit hogy oldunk meg, hanem minden a helyén lesz és megy, mint a karikacsapás! Bár már ott tartanánk! De tudom, hogy ez az egész a kapcsolatunk próbája, hogy mennyire tudunk a másik mellett állni. Először ő, most én... Vicces az Univerzum, meg kell hagyni! De csak abban bízom, hogy egyszer a helyére kerül minden, és minden szép és jó lesz... Hamarosan.... Érzem....:)