Az elmúlt pár napban annyira nagy dolog nem történt, vagyis de.

A múltkori vita (éjszaka) után kibékültünk, de nem is tudom. Valami más, de nagyon.

Nekem még mindig semmi motivációm sincs, gyakorlatilag semmi iránt. Hagyom, hogy menjenek a dolgok, de amúgy meg kicsit fos az egész.

Múlt héten vagy az előtt beadtam a jelentkezésemet egy melóhelyre, amit nem gondoltam túl komolyan. Aztán behívtak írásbelire. Hát, nem mondom, hogy nem mennék, de lemondtam. Amikor Páromnak felsoroltam az indokaimat, akkor még nem láttam rajta, hogy felhúzza magát, de utóbb kiderült, hogy de. Tegnap délután lebukott. Fent hagytam a lakásban az edzéstervet, óra előtt visszarohantam és lebukott, hogy teker... Megint... Próbálta menteni, hogy de ez csak egy kevés, meg szinte nincs is benne, de megtalálta, és gondolta, elszívja.. Mondom, kurvajó, hogy így a hátam mögött csinálja ezt. Este, mikor hazaértem, egy szót sem szóltam neki, próbált békíteni, de elég volt.

Aztán leültünk beszélni. Ő nem érti, hogy engem ez miért zavar. Egyszerűen nem akarok egy drogossal együtt lenni. Elég. Utálom őket, akárhonnan is nézem ezt az egészet. Ha dohányozna, kevésbé zavarna, mint ez. De ettől teljesen kiborulok. Ahogy attól is, hogy nem tudom, mit is akar. Ő megint előjött a kutya-gyerek-ház-telek dologgal, de én ezt nem veszem be ezek után. Egyszerűen elég. Nem tudom, mit kéne tennem. Szakítsak vele? Maradjak vele? Hiszen már semmiről sem lehet vele beszélgetni, mindig elhajt. Kibökte, hogy szerinte görcsösen erőltetem a gyerek kérdést, én meg nem értettem, hogy mire gondol. Aztán mondta, hogy mert indoknak is az volt az egyik, hogy miért nem megyek interjúra (Szerintem: bármikor terhes lehetek, elég ciki, ha fél év után benyögöm az új munkáltatómnak, hogy bocsika, de többen vagyok... nyilván nem fognak visszavenni sem...). Szerintem meg teljesen normális volt az indok, hogy előre gondolkodom, nem pedig a jelenben élek. 

Uh nagyon de nagyon elegem van...