EtTi's life

Sokat gondolkodtam mostanában a munkámról, a kollégáimmal való kapcsolatomról, a motivációról és társairól.

Az elmúlt időszakban, vagyis úgy egy hónapja lassan, összeszedtem egy kis kötőhártya gyulladást, ami egy hét után brutálissá vált. És persze amikor már örültem, hogy navégrecsakelmúlik, akkor beütött a szaruhártya gyulladás, csak hogy nehogymár unatkozzam. Azaz az elmúlt hónapban az irodában ültem. Ültem, amit először élveztem. Kb. két napig. Aztán rám jött a mehetnék és az unalom. Mert annyi irodai munka nincs, néha túráztattam magam a terveken, amiket kisebb-nagyobb megszakításokkal a nyuszi szemeimmel végigmazsoláztam, de kb. ennyi. A monitort is tudtam egy ideig bámulni, de sokadjára ugyanazt a 2-3 hírportált végigböngészni egy nap- mocsok unalmas. Könyvet és filmet meg nem volt pofám nézni, mert végülis ez egy munkahely. Szóval, kintre nem mehettem a por miatt, így más ment helyettem. Ennek a tétlenségnek meg is lett a következménye: motiválatlanná váltam, egyre nehezebben keltem fel reggelente és alig vártam már, hogy hazaérjek. Mert otthon legalább volt mit csinálni. De itt bent... Ezen felül a légkör is érdekes... Egyre inkább elhanyagolttá váltam és válok, nem találnak meg melóval, ha meg valami jön, túl gyorsan elvégzem. És sajna nem jöttem rá, hogyan tudnék lassítani.

Viszont úgy tűnik, nem csak én érek rá ennyire, hanem a kedves kollégáim, akik átmentek vakond-módozatba: konstans fúrnak. Már eljutottam odáig, hogy csendben, mélyen hallgatok és kettőt sem szólok a helló-szián kívül, mert ezek a pötsök pasik mindent beleképzelnek. És ez engem borzasztóan nyomaszt! Lassan a kedves kollega jobban tudja, mikor kell szemészetre mennem, mint én magam. Elegem van abból is, hogy folyamat elnyomnak. Eddig harcoltam érte, hogy vegyenek észre, de már ez sem érdekel. Telibeszarom, hogy ki mit csinál, és igazából tök nem érdekel, hogy ki hogy és mit meg miért tesz! Tegye! Nem érdekel, ki hogy égeti be magát. Egyenesen undorító, ami itt megy.

És nem tudom, hogyan tudnám kihúzni és felrázni magam ebből a fos állapotból... Lövésem sincs, mi lenne a jó és mi nem. Amúgy pont az jutott eszembe, hogy azért szeretek jobban edzést tartani, mert ott a kolléga nem tud megkritizálni (legalábbis még egy edző kolléga nem jött el az órámra), plusz úgyis az a vendég jön le hozzám, aki bírja a stílusomat és a kiképzést. Emiatt sokkal jobban élvezem az ottani munkát, mint itt. Nincs rivalizálás, csak magamra számíthatok, max. a step pad tud nekem keresztbe tenni, vagy a súlyzóval töröm össze magam, nincsenek élcelődő tekintetek (max néhány vendég néz rám, hogy ez se teljesen normális, de az valszeg többet nem is jön le hozzám), nem szólnak be (csak csendben szenvednek, néha a szemüket forgatják), és jó a hangulat.

Ezzel szemben itt szinte mindig betéved két óránként olyan arc az irodába, akik a pokolba kívánok, és az égig rúgnám fel... De nem tehetem, nem olvashatok be senkinek sem, pedig néha annyira megmondanám egy-két faszkalapnak kollégának, hogy ugyanmár, nyalhatja fényesre a seggem, meg ha már ott van, maradjon is ott, mert oda való. Rühellem, hogy folyamatosan a háttérbe szorítanak, hogy elhappolják előlem a munkát, pedig lehet, nem direkt csinálják, vagy csak szarul kommunikálnak, vagy szimplán én fordítok rosszul... Azt hiszem, valahonnan tanácsot kell kérnem, mert ez a beletörődöm, leszarom ember nem én vagyok! És őszintén szólva baromira hiányzik a régi énem... De nagyon...