EtTi's life

Szerda este úgy döntöttem, átnézem a szekrényben lógó gönceimet, mi a helyzet velük. Ez nálam megszokott dolog, ilyenkor szoktam szembesíteni magam a hab testemmel, meg honnan is kéne fogyni. Nos, viszonylag sokat edzek, főleg súlyzózok és saját testsúlyos gyakorlatokat tolok. Legújabb játékszerem egy edzőkötél (TRX utánzat), kevésbé horror áron dobták utánam, mint az eredetit és otthonra tökéletes, hogy szivassam magamat.

No, a ruháim felpróbálása során a következőkkel szembesültem. Az a ruha, ami májusban barátném esküvőjén volt rajtam, az szűk. Mondjuk úgy, hogy a bordáim környékén, hastájékon, de nem lent, hanem úgy gyomorban. Ami vicces, mert amúgy nincs hasam. Így valszeg a hátam nőtt, amiben lehet is valami. Ugyanis van egy fekete kabátom, ami karban és vállban szűk és a tükörben parádézós perceim során mindig rájövök, hogy mennyit fejlődtem hátizom ügyileg. Ugyanis szépen látszódik a széles hátizmom, a lapockám, a bicepszem és tricepszem (tudom, ez már karizom, de ha feszítek, akkor ez is jön vele:)), a csuklyás izmomról nem is beszélve. És van fehér ingem is, ami szintén rám cuppan. Nem kicsit, nagyon. Aztán van egy mogyorószín rövid ruhám, ami eddig enyhén lógott rajtam. Na, az most feszül, mint atom. És ilyenkor mindig rájövök, hogy de szar virgácsaim vannak. Tök mindegy, mennyi kitörést és guggolást tolok, az izmom vastagodni fog, a zsírom pedig eltűnni, helyére meg izom fog nőni. Szóval nyakig érő lábam sosem lesz, pláne nem lesz vékony. A seggem kerekebb mint valaha volt, és a farmerok is egész jól állnak rajtam. Egy szürke nadrág szűk rám, bár az sosem lógott rajtam. Na jó, volt idő, de az vagy 10 évvel ezelőtt volt. Akkor még nem tudtam, mi fán terem az edzéssel, meg a helyes táplálkozással.

Így szerda este után úgy döntöttem, másnap elmegyek göncöt nézni, hátha szerencsém lesz. A Blahán van egy bolt, amit szeretek, mert jó cuccok vannak, nőiesek és még én is találok magamnak jobb eséllyel ruhát, mint amúgy. Na, leakasztottam két egész ruhát meg egy kék nadrágot. A nadrág térdig feljött, a vádlimnál feszült, aztán tovább húztam és derékban meg fenékben nagy volt. Így ez sem jött össze, pedig nagyon bejött a naci. Jött egy menta színű egész ruha. M-es. Nagy. Felül alapból, alul is. Aztán jött egy fekete-fehér aprókockás egész ruha. Rám tapadt, mondom, ezt hagyjuk. Így, miután szomorúan konstatáltam, hogy bot csajokra terveznek minden egyes jó ruhát és azokra kurvára nem gondolnak, akik sportolnak és esetleg kicsit vastagabban az IZOM miatt, mint a többi nő, így elmentem fodrászhoz.

Igaz, vissza kellett mennem, de elhaladtam egy bababolt előtt. Megfogadtam, hogy bemegyek, ha hazafele nyitva lesz. Nem volt. Pedig ott tolultak a gondolatok a fejemben, a gyerekruhák közt, popsitörlők, pelusok, játékok, gyerekülések képei közt. Elképzeltem, ahogy odajön hozzám egy eladó, és megkérdi, mit szeretnék, hanyadik hónapban vagyok, mire én csak annyit mondok, hogy sehányadikban sem, mert nem én vagyok a terhes, hanem két barátném. Arra vágytam, és vágyok, hogy még jobban szippanton be ez a téma, hogy igen, egyre biztosabb legyek magamban, hogy gyereket akarok.

Aztán este belefutottam egy cikkbe, előtte egy volt csoporttársammal beszélgettem. Neki pajzsmirigy gondjai vannak, lassan elpusztul ez a szerve, így alig van esélye a babára is. Szegény eléggé ki van bukva, mert egyik doki sem csinál vele semmit, így már természetgyógyászhoz készül, hátha ő segít rajta. Pedig ő megérdemelné a babát. Iszonyat kedves lány, látszik rajta, hogy jó anya lenne. Ilyenkor elgondolkodom saját magamon, hogy rosszabb is lehetne a helyzetem. Csak a PCO-val küzdök, hivatalosan 5 éve, bár én 2006-tól számolnám, mert akkor kezdődött szerintem minden. De a műtétem után nem vizsgáltak ki alaposan és mondani sem mondtak semmit.

Este még belefutottam egy cikkbe, ami megijesztett. Arról szólt, hogy mennyire nem úgy kezelnek minket, ahogy kéne. Küldenek a meddőségibe, aztán lombik jön, és a megtermékenyített petesejtet az egészségtelen testbe teszik vissza, mert az igazi ok nincs kezelve. A meddőségit megjárt párok harmadának lesz gyereke. Ami- lássuk be- igencsak rossz arány. De -és itt jött a pozitív része a cikknek- van remény! Mert sok nőnek felismerik a baját, megkapja a megfelelő kezelést és pár hónap diéta, mozgás és gyógyszerszedés után spontán összejön a gyerek. Szeretnék az utóbbi táborba tartozni, bár úgy érzem, a következő év lesz igazán alkalmas erre igazán. Még mindig érzem magamon azt, hogy bizonytalan vagyok, kell az, hogy valamelyi barátném gyermekét a kezembe foghassam, hogy érezhessem a baba illatát, hogy ott tarthassam, hogy vigyorogjon rám. Valahol ettől remélem az áttörést, azt, hogy az anyai ösztöneim, amit eddig remekül eltemettem magamba mélyen, végre a felszínre törjenek. Mert most csak párszor jönnek elő, meg-meg érintenek... Sokszor képzelem el magam terhesen, dokinál ahogy nézik a gyerkőcöt, de akár írhatnám azt is, hogy gyerkőcöket, mert ikreket szeretnék. Várom már, hogy babázhassak, még ha nem is a sajátom, mert valahol érzem, hogy az lesz az igazi áttörés. Amikor tudja az ember, hogy az lesz az. És nem, nem akarok arra gondolni, hogy mi van, ha mégsem. Mert ez hülyeség. Mert mégiscsak egy gyereket tartasz majd a kezedben, egy csöppséget.

Lassan itt a március is. Hogy félek-e? Igen. De azt is tudom, hogy jó úton járok. Van egy érzésem, hogy kapok gyógyszert, bár lehet, elég lesz a mostani életmódom. Nem tudom... Hamarosan úgyis kiderül minden...