EtTi's life

Az elmúlt lassan két hét úgy ment, mintha hullámvasúton ülnék: egyszer fent, aztán lent, nagyon szélsőségesen.

21-én volt ugye apu szülinapja. Eléggé befordultam magamba, volt oka nyilván. Úgy jártam-keltem a világban, mint egy zombi. Hiába mentem el jógára, nem lett sokkal jobb. Pénteken utaztam haza, Párom is ment. Közben kiderült, hogy ő azért még feljött Pestre, mert ment haza vele M. is. Aztán szombaton vissza, nyilván együtt. Hát erre nem tudok, mit mondani. Nem örültem neki, de nem tilthatom meg azt sem, hogy ne találkozzanak. Vasárnap azért kijött elém.

Aztán jött a hét, amikor is kedd óta nem találkoztam a párommal. Hétfőn randiztam barátnőmmel, elmeséltem neki is mindent (még telefonon), és ő sem tud erre már mit mondani. Hát én sem. Otthon, mire hazaértem, elég furcsa volt, hogy túl kedves volt Párom, és hát megint kellett neki egyet repülni, mert miért ne? Én ezen kicsit kiborultam, és beszélgettünk ismét. Ő nem tudja, mit akar, mi a rossz, azt sem tudja, hogy akar-e gyereket. Fél, mert nem tudja, mi hogy lesz. És lent lesz vidéken egy évet, le fog költözni. Én persze bőgtem, mert nem akarom elveszíteni, de nagyon rossz ez így nekem. Főleg az, hogy repül, és tudja nagyon jól, hogy mennyire nem szeretem. Muszáj kompromisszumot kötni, ezért ma pl. mondtam neki, hogy ha kell, engedjen le. Mindezt azért kapta ma tőlem, mert pénteken kibírta, hogy nem teszi. Jah, és vasárnap benyögte, hogy jön át Haverja meg M., hogy felköszöntsenek. Én meg erre majdnem bekérdeztem, hogy télleg? De hiszen ők az ő barátai, nem az enyémek... De hogy ezt mért nem veszi észre, nem értem. Na mindegy. Most abban maradtunk, hogy beleadunk mindent, aztán meglátjuk. Február végéig mondtam neki, hogy ha nem változtat ezen a repülős dolgon, akkor én bizony megyek. Elég szarul aludtam, kedden nem is bírtam dolgozni, délután eljöttem, az óráimat is le akartam mondani, de egyet nem tudtak megoldani, így muszáj volt mennem. Eléggé hányingeres-émelygős napom volt.

Szerdán volt a nagy napom, 29 lettem. Párom meg beteg lett, és nem tudott hazajönni, így csak pénteken köszöntött fel személyesen. Az a nap egész jó volt, egyik kollégámat, F-et is elhívtam inni. Na, vele érdekes a dolog, mert nem tudom hova tenni. Szeretek vele lenni, ő is velem, nem egyszer ittunk együtt, akkor eléggé vissza kellett fogni magunkat, hogy le ne teperjük egymást. Gáz, hogy ez van, de nem tudok mit tenni. Szívás az egész. Iszonyat gyengéd bír lenni, teljesen begerjedek tőle. Viszont ott van a Párom, akivel szintén átalakult az egész testiség: egyre többet vagyunk együtt, más minőségben, és ez nagyon jó! És most igazából két pasinger közt vergődöm: van a Párom és van F. És F. nyilván tud a Páromról, és mindig azt mondja, hogy nem akar rombolni, és inkább békén hagy. De én megkérdeztem tőle, hogy ez mégis kinek lenne jó? Megoldás vajon ez? Mert szerintem nem. De ez akkor is durva.... Lesz miről beszélni a tréneremmel szerdán:) Szóval, szerdán elmentünk kollégákkal inni, F. is lejött. Ők meg levágták, hogy milyen jól lelazultam F. társaságában és higgyem el, hogy jó lesz. Naköszbazdmeg!

Csütörtökön eléggé másnap volt, délelőtt le kellett pihennem, mert kész voltam. Délután 3 edzés azt bedőltem az ágyba. Pénteken már ember voltam, délután kávézni mentünk Libribe F.-el, neki is elmondtam ezeket, hogy ez nagyon rossz így stb. De majd szerdán visszatérünk rá. Remek. Este jöttek át a barátai a Páromnak. Tőle kaptam egy fasza inget, de mikor megláttam, hogy mennyi az annyi, mondtam neki, hogy nem vagy normális. Kapott mondjuk engedményt belőle, de akkor is. Kaptam tortát, kicsit punnyadás volt a péntek. Én eléggé fáradt voltam, de nem csak én. Párom szerda óta beteg volt, de a vendégek elég ragadós széket kaptak, 11-kor mentek el.

Szombatot egyedül töltöttem, Párom vidéken volt, Zalában. Ott fog majd lakni. Ahova jó eséllyel majd én is megyek. Most meg lelépett, kapott szabad utat ma, had menjen. Nekem ma úgyis edzés van, szóval én sem leszek itt hamarosan.

És ha most valaki azt kérdezi, hogy mit akarok? Fogalmam sincs! Annyit, hogy jó lenne tudni, mi lesz ebből az egészből. Vajon van még annyi a kapcsolatunkban, hogy megoldjuk a dolgokat? Vagy jobb lenne külön? Lesz itt bármi változás? Tudunk együtt előre haladni? Vagy mással jobb lenne? Engedjem el, vagy ne? Vagy mi a jó megoldás?  Nem tudom... de úgy vagyok vele, hogy az élet úgyis hozza azt, amit kell, és minden úgy fog történni, ahogy nekem a legjobb. Még akkor is, ha elsőre nagyon fog fájni...