EtTi's life

A mai nap egyelőre borzalmasan unalmas, látszik, hogy nyár van, és mindenki szabin leledzik. Nekem még kemény 24 napot kell kibírnom, lehetőség szerint élve, mindenféle megkattanás nélkül, és végre 2 kerek hétre offolom magamat ebből a környezetből. Komolyan, annyira várom, mint régen a karácsonyt! Érzem magamon, hogy mennem kell, pihennem kell! Elég rossz ómen az is, hogy napi 12 órát bírnék aludni egy huzamban, de hát muszáj felkelni fél 6-kor minden reggel.

Hétvégén megyek haza. Marhára nincsen kedvem otthon lenni. Hallgatni öreganyám hisztijét, anyám észosztását és sajnáltatását. Tegnap este tesóm is felhívott a "nagy hírekkel", kb. úgy adta elő, mintha nem lennék tisztában azzal, vagy legalábbis nulla képzelőerővel rendelkeznék, hogy mi is zajlik otthon. Öreganyám most kurvára sajnáltatja magát, mert hát combnyaktörése volt, totál kiszolgálatja magát, egész nap lóf*szt nem csinál, szinte mindig alszik. És persze hisztizik, ha fent van. Anyám meg nem bírja. Amit nem is csodálok, mert én sem bírnám. Ezzel nem is lenne baj, de úgy látom, hogy mi csajok a családban szeretjük játszani a mártír szerepet. Anyám ebben különösképpen remekel, és persze most is ez van. Pedig elég egyszerű lenne a megoldás: ápolási osztály és/vagy öregotthon. De nem, mert anyámnak ez így "jobb", hogy folyamatosan tud zsörtölődni, meg morogni, meg mondani, hogy lusta/nem csinál semmit/csak idegesíti/nem takarít fel maga után/igénytelen stb. Az a baj, hogy nem veszi észre, hogy ez nem csak neki nem jó, de nekünk sem. Rohadtul nem. Mert ezzel együtt minket is idegesít, viszont mi nem tudunk rajta segíteni. Persze tesóm is jött azzal, hogy "de így hogy adja oda unokahúgomat nyaralni?!" de az pl nem jutott eszébe, hogy mondjuk én is itt vagyok, utoljára anyámék (tesómat is beleértve) 3 éve nem voltak fent nálunk, azt sem tudják, hogy most hol lakunk, és az lesz a legszebb, hogy meg sem fogják tudni, pláne ha elköltözünk mondjuk jövő januárban. De mi persze menjünk mindig haza, mert mi simán le tudunk autózni/vonatozni/buszozni 2 órákat, meg pár ezer forintocskát, mert mi az nekünk, hogy pestieknek, hiszen jól keresünk mi, galambdúc lakók. Az senkinek nem jutna eszébe, hogy esetleg nekem is lenne arra igényem, hogy anyámnak vagy tesómnak megmutassam, mi hogy élünk, mi mit hogy csinálunk, esetleg most mi főzzünk nekik, ne fordítva. Szegény apám is el akart jutni a Terror házába. Hát nem jutott el, mert mindig csak halogatták. Az nem jut eszébe tesómnak sem, hogy mondjuk terhes leszek és megszülöm a gyereket, akkor lehet, nem lenne rossz, ha mondjuk anyám besegít pár napot... Ez ez persze senkit nem érdekel, mert én, a kishugica hol akar terhes lenni?! Hiszen engem nem tud elképzelni anyaként a családom.

A fentiek fényében önvédelmi mechanizmus gyanánt nem beszélek ezekről. Sem a PCOS-ről, sem a vérvételeim eredményéről, sem az UH-ról, sem a terveinkről, semmiről. Ergo úgy ahogy van, kizárom őket ebből az életből. Hogy miért? Mert ha ezeket elmesélném, akkor egyből azzal jönnének, hogy: 1. nem tudunk elképzelni anyaként, 2. ráérsz még, 3. ha gyereket szülsz, megváltozik az életed, 4. biztos ezt akarod? 5. ha igen, akkor te tudod! Utolsó a kedvencem, ez anyám remekül bejáratott, mindenre választ adó reakciója.

Néha elképzelem, hogy milyen lesz ha terhes leszek. Hogy fogok örülni annak a bizonyos 2 csíknak. Aztán eszembe jut, hogy mondjuk el a családnak. Párom anyja, úgy érzem, ő örülni fog neki, mert már kérdezte a páromat, hogy mi a helyzet unoka terén. Viszont anyám... Neki az elvörösödő fej és a ti tudjátok mondat lesz a válasza. Aztán csodálkozni fog, ha nem mesélem el majd neki az új ultrahang élményt, hogy láttam az unokáját mocorogni és fiú/lány lesz, talán mindkettő- vagyis ikrek, vagy az egyikből dupla, de ha szimpla az is öröm. ÉS nem, nem vagyok negatív. Ez sajnos a fekete-fehér valóság, ahol nincs szürke. Aztán biztos majd jönnek a bölcs gondolatok, tesóm részéről a "de hát ezen még nem voltál? Hát már kellett volna menned erre meg erre a vizsgálatra! Hát nekem ilyet nem csináltak, neked miért kellett?" Azért b*zdmeg, mert én PCOS és IR-es vagyok és kicsit másként kell kezelni, mint egy olyan nőt, aki elsőre teherbe esett.

Azt sem tudom, mi lesz ebből, csak azt tudom, hogy már most nem akarok hazamenni, legalábbis kevesebbszer, mint eddig. De ha ezt megteszem, megkapom azt, amit tavaly névnapomkor. Most nyögött tesóm egy ilyen mondatot, hogy "De én azért mégis többször megyek haza..." Jahm, persze, mert ő lakik 40 km-re anyámtól, nekem meg Kelenföldről Lehet térig tart annyi idő alatt hazajutni, míg ők megteszik azt a 40-es távot. De hát én ezt hiába pofázom, falra hányt borsó. De éééén mindenhova el bírok ám menni, mindent meg tudok szerezni, az kit érdekel, hogy a város két legszélső pontjába kell mennem... Azt viszont mindig elfelejtik ám, hogy tesóm és a kedves sógorom mennyivel több mindent elvisznek/segíteneki neki anyuék. Segítettek a házukat felhúzni, kicsinosítani, most hogy megtudtam, hogy anyámék ketten felvettek külön-külön fél milla személyi kölcsönt tesómnak... Nah, azért ne már! Én elhiszem, hogy a szülei, de azért mindennek van határa. Remélem én soha nem fogok ilyenre rászorulni. Igen, és sógorom is tőlünk bérli a földet, meg volt, mikor direkt a lovainak vetett apám zabot meg ilyenek... Lehetőség szerint igyekszem minél kevésbé tarhálósnak tűnni, ezért egyrészt nem lógok minden hétvégén otthon, és nem is hordok el talán annyi cuccot, mint tesóm. Tudom, faszság és szemétség ezt itt kiteregetni, de azt hiszem, kicsit fel vagyok hergelve.

És hogy mire számítok a hétvégén? Attól tartok, hogy úgy eldurran az agyam, hogy öreganyámra rászórok 30 évnyi sérelmet, aminek nem lesz semmi jó következménye, és egyrészt anyámmal cseszek ki, de legalább kimondom. Vagy tök passzív arccal, totális közönnyel kezelem a dolgokat, türelemmel és nem törődömséggel.

Mindenesetre egy roppant izgalmas, és részemről baromi tanulságos, új oldalamat felfedezős hétvége vár rám... Juhééééé!