EtTi's life

Ma postán jártam. Jó tudom, van aki minden héten megy, én ritkán. Elkéretőztem a főnökömtől, mehettem is. A postán az üvegfal túloldalán egy nagyon kedves hölgy ült. Valahol örültem is, hogy ilyen emberrel futok össze, kicsit szarul indult a nap. Szóval, a hölgy mosolygott, látszott rajta, hogy jó kedve van. Kedvesen beszélt hozzám, legalábbis azt a pár szót, amit váltottunk.

De itt még nincs vége. A hölgynek bajsza volt. Olyan, mint amilyen a 80 éveseknek szokott lenni, akik nem szedik ki a szőrszálaikat. És az arcán is volt. A karján viszonylag hosszú szőrszálak, de hellyel-közzel világosak. És azon gondolkodtam, megkérdezem, hogy "PCOS?", de nem akartam ezt tenni, mert igazán nincs közöm hozzá.

És ekkor villant be az, hogy ő felvállalja, hogy beteg. Nem biztos, hogy pont ez a baja, de hogy hormonális, az is tuti. Ő nem megy minden héten kozmetikushoz, nem megy végleges szőrtelenítésre, nem szőkíti és ki tudja, még mit szoktak ilyenkor csinálni.

Mert rajtam semmi nem látszik. Viszonylag vékony vagyok, de én inkább izmosnak vallom magam. A szőröm világos, a karomon szőke. Világos a hajam is, a szemöldököm meg majdhogynem nem látszik. Bajszom nincs, arcomon oldalt pehelypihék vannak, amiket vicces simogatni. Nem vagyok elhízva, 36-38-as ruhákat hordok, sportolok, igyekszem helyesen étkezni. Egy átlag ember csak annyit lát belőlem, ha csak így ezeket látja, hogy itt egy egészséges nő.

De a felszín alatt nem ez van: policisztás petefészek, enyhe IR, probléma van a peteéréssel (legalábbis júliusban nem volt), és a lelkemben vad viharok szoktak dúlni.

Itt gondolkodtam el, hogy valójában én marhára szerencsés vagyok! Külsőleg semmi nem látszik a problémámból, szóval megfogtam az Isten lábát. Mert bizony, lehetne rosszabb.

Nem mondom, hogy nem küzdök még most is a démonaimmal. Ma pl. két ismerősömnek is gyereke lesz. Egyik lány a vége felé jár, a másik még nagyon az elején. Az elsőnél azt mondtam oké, a másodiknál már azt mondtam hangosan, hogy "Ez is b*szdmeg?!". Aztán vettem egy mély levegőt, és azt mantráztam magamban, hogy lehet, hogy én is. És az jó érzéssel töltött el. Kellett idő, míg lenyugodtam.

Amúgy rájöttem, hogy különc vagyok, és a társadalom is azzá tesz tudattalanul. Hétvégén céges csapatépítő lesz. 5 lányból én leszek az, aki egyedül fog aludni, és én leszek az, aki a főnökkel megy majd. Mit szóltam erre? Hát jó szarul esett. Miért? Mert már megint én vagyok az, akivel ezeket meg lehet tenni. Tetejére úgy, hogy semmi, azaz nulla választási lehetőséget adtak és ez az, ami bosszant. Hogy ide sem tartozom igazán, pedig szeretnék. Aztán igyekeztem meglátni a jót ebben is: legalább nyugodtan tudok reggelente hőt mérni, nem kell magyarázkodnom a csipogó hang miatt. Nem kell elmagyaráznom miért szedek ennyi vitamint és nem hallgatom azt, hogy miért nem kajából viszem be. És legalább a főnökömet is meg tudom ismerni irodán kívül is. Meg van hozzá kérdésem amúgy.

Valahol azért nem rossz különcnek lenni, de vannak olyan dolgok, mint mondjuk ez a mai szösszenet is, ami egy kicsit kiakaszt. És igazán jó ismerős itt az irodában nincs is, akivel délután programot csinálnék. Lányok is messze vannak tőlem, én vagyok az egyetlen mérnök lány, aki pluszban 3 fiúval van együtt. Így elég nehéz okfejteni bármiről, hiszen a fiúkat más érdekli, mint engem. Bár elég jó "nevelést" kaptam belőlük az egyetemen, de mégis. Én is igényleg a női beszélgetést, azt a tipikus fecsegést. De most ez van, nem tudok vele mit kezdeni.

Visszatérve a hétvégére: kicsit azért tartok tőle, mert mindenki madárnak néz, vagyis inkább ufónak. Miért ilyet eszek, mért nem ezt? És nekem tényleg van erről papírom, vagy csak poénból járok cukros löttyöt inni? Megatöbbi. Furcsák az emberek. Nem értik meg, hogy kurvára nem akarok cukorbeteg lenni, meg gyermeket szeretnék. Pláne nem gondoltam volna, hogy egy nőnek lesz nehéz elmagyarázni.

Hát ez most így alakult. Majd legközelebb jobban reagálok le mindent, és előre átgondolom a dolgokat:)