Őszintén szólva már számolom visszafele a napokat, hogy végre mikor lépek le innen. Tegnap is kiakasztottak, már végre nem-et is tudok mondani, ami persze nem tetszik senkinek sem, de ez van. Azt hiszem kicsit túl sokat stresszelek, ami valahol talán érthető is. Itt van a nyakamon a költözés, a melóváltás, akkor még a szülők is baszogatnak. Ma megyek haza, már előre hallom, hogy "Mért nem eszel, olyan gebercs vagy!" meg hogy "Így meg úgy csináld ezt meg azt" meg ahogy anyám rápörög a dolgokra, és kurvára nem akarom hallani, meg ahogy osztja hogy "Én bizony megmondanám..." stb. Kicsit sok ez nekem, tetejére tegnap össze is balhéztunk Atesszel. Mondjuk leoltott és ez kellett, de szerintem valahol nekem is igazam volt. Mondjuk az tény, h lazábban kéne vennem a dolgokat, de nem tudom néha. Mert amíg nincsen minden rendben, addig tudat alatt is kattog az agyam. De én mindig is ilyen voltam... Ez van. Nincs sok kedvem hazamenni... Vasárnap ennek örömére előbb lelépek, mert még dolgom lesz fent Pesten, de ez sem fog nekik tetszeni. Mégis mit várnak? Ezentúl még ritkábban megyek haza. Mondjuk kéthavonta vagy nem tudom. De ez sem lesz jó. Kurva nehéz mindenkinek megfelelni, és sajna nem megy ez. Ez van. B. is annyit mondott hogy nyugodjak meg és legyek türelmesebb. Hát igyekszem... Mára ennyi.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.