EtTi's life

Néha nem értem az embereket. Főleg ha a saját családomról van szó.

Tesóméknál bajok vannak. Látom és érzem rajta, hogy jól esne erről valakivel beszélgetni, aki mondjuk idősebb és tud jó tanácsot adni. Egy részét nekem meséli el, de gondolom neki is van bent a cégnél szemetes ládája, akivel minden nap tud erről eszmét cserélni. Kérdeztem tőle, hogy nem beszélt-e erről anyuval. Azt mondta, hogy próbálta pedzegetni, de anyu annyit mondott neki, hogy másnál is voltak gondok, mosolyszünetek, veszekedések, a békességért mindent el kell viselni.

Na de tényleg? Tényleg tűrjön egy ember a másiktól, ha folyamatosan csak bántja, csak tapossa, kritizálja? Amikor a másiknak már semmi sem jó? Ha már nem érzi otthonának az otthont? Vajon meddig képes egy ember ezt csinálni? Én annyit tudtam neki mondani, hogy anyával nem tudja ezt majd megbeszélni. Ő úgy gondolja, hogy egy nő nyeljen, majd helyreáll a béke. De egy 40 éves nőnek tényleg benne kell maradnia egy szar házasságban? Mikor már nem is alszanak együtt, mikor már nincsen az, hogy esténként várják haza egymást? Mikor már meg sem ölelik egymást? Van ennek így értelme? Mikor csak egymás mellett éltek de nem együtt? Jó ez így? Szerintem nem.

Én is a saját bőrömön tapasztalom, hogy ahányszor a PCOS-ról, IR-ről, gyerekről, terhességről akarok anyuval beszélni, totálisan zárt ajtókat döngetek. Emlékszem, egyszer, még apu élt, hazavittem egy csomó cikket ezzel kapcsolatban, mondván, hogy akkor talán látják, miről beszélek. Akkor anyu elkezdte olvasni az egyik cikket, de tudom, hogy csak azért tette, hogy lássam, érdekli. Erre következő alkalommal, mikor otthon jártam, megkérdeztem, elolvasta-e. Erre az volt a válasza, hogy hát valahova elkavarta a cikkeket, majd előkeresi. Már egy éve keresi kb.

Borzasztó ezzel szembesülnie az embernek, hogy a tulajdon szülője gyakorlatilag lesz*rja a fejét. Pedig annyira jó lenne ezekről őszintén beszélni, a félelmeimről, a kétségeimről, hogy megértsék, miért nem eszek A-t és a B miért jöhet. Annyival egyszerűbb lenne! Annyira rossz azt hallgatni, de hát nem vagy cukorbeteg (igen, MÉG nem vagyok az), egy süti belefér, nem kell neked fogyóznod, hiszen olyan vékony vagy.

Totál átérzem tesóm helyzetét abból a szempontból, hogy próbálja a gondját elmondani anyunak, de ő csak mondja a konstans szövegét. Szar, na. Borzasztóan bántó, hogy nem tudsz hozzá nyugodtan fordulni. Látom saját barátnőmön, akinek az anyukája jár hozzá vasalni, segít neki ott, ahol tud, mert ő most veszélyeztetett terhes, és a bugyijában meg kell maradni... Az én anyum mikor lesz ilyen?

Mondjuk egy kicsit azon is elgondolkodtam, mikor meghallottam, hogy unokahúgom biciklit kapott, röpke 50 rugóért... Vajon az én gyerekem majd akkor mit fog megkapni? Vajon anyu eljön hozzám segíteni szülés után? Akkor is, ha mondjuk Szolnokon leszek és nem Budapesten? Majd az én gyerekemet, esetleg gyerekeimet is elhalmozza mindennel? Nagyon várom már, hogy mi lesz ebből az egészből.

Most csak annyit tudok és érzek, hogy magamon kívül csak Attilára számíthatok. Sok mindent ő sem tud, ami a lelkemet illeti, talán jobb is így, viszont azt tudom, hogy ő mellettem áll. Tudja, hogy félek, tudja, hogy fosok, hogy nem lehet babám, és ez a gondolat a sírba tesz! Ma azon filóztam, hogy majd jövőre hogy fogom a főnökömnek bejelenteni, hogy ikreket várok:) Tudom, nagyon arrébb van, de elengedtem már azt a mumust, legalábbis nagyon igyekszem elengedni, hogy görcsölök azon, hogy jaj, nehogy most jöjjön a baba. Azt mondom, hogy de, jöjjön! Nem állok a természet útjába!