EtTi's life

Sokat gondolkodtam, hogy mit is lehetne írni, aztán kezdtek előtörni a gondolatok és érzelmek, de legfőképpen az emlékek.

Gyerekként sokszor gondolkodtam lefekvéskor, voltam olyan 10 éves. Mindig azon járt az eszem, hogy az én szüleim bizony tök idősek, és biztos korán fognak meghalni, mi lesz velem nélkülük? Miért is jöttem én akkor ide?

Azt hiszem, ez volt az első halvány gondolata annak, hogy elmorfondíroztam, biztos jó helyen vagyok?

A következő emlék 2001-es. Akkor már 15 körül voltam. Nagyapám meghalt, nálunk meg előjött a nagynéném téma. Őt nem ismertem vagy 28 évig, és igazából még most sem ismerem, de nem tabutéma már az ő léte. Akkor elég erőteljesen kamaszodtam, próbáltam élni a saját kis életem, persze sokszor anyuéknak nem tetszett, amit tettem. Akkor, mikor megtörtént a haláleset, ismét előjött nagynéném meg a háborgás stb. Utáltam az egészet és a kamaszkorom miatt sokszor megkaptam, hogy olyan vagyok, mint ő. Ezt anyám szerette hangoztatni, én persze gyűlöltem az egész helyzetet, a családot és egyben magamat is, hogy miért is ide kellett születnem, egyáltalán minek születtem én meg? Ebből az időből származik életem első novellája, amiben kiírtam ezt a fájdalmat, kínt és a gyűlöletem. Amiben az a baj, így jó 15 évvel később visszagondolva, hogy nem is a helyzetet utáltam, hanem saját magam. Mert abban a novellában arról írok, hogyan veszem el saját kezemmel az életem. Először csak a filmekből ismert vízben ücsörgős, pengét forgatós dolog van leírva (amit anyám meglát), aztán jön a sínen gyaloglós, várom a vonatot dolog. Amiből persze az akkori távszerelmem (cöh, külön bejegyzést megér a saját kis naívságom) megment és rájövök, hogy mekkora idióta vagyok, de jó is élni.

Azt, hogy mennyire érzem helyénvalónak azt a tényt, hogy én már pedig létezem, ha tetszik, ha nem, sokszor megkérdőjelezem. Vannak napok, amikor jól vagyok, vigyorgok, régi ismerőssel találkozok, beszélek, vagy csak várom haza a másik felem. Akkor örülök, hogy vagyok.

De vannak nagyon mély és sötét órák, néha napok, amikor szívesen Dunának mennék. Volt egyetemen egy olyan emlékem, amikor sírva hívtam fel anyámat, hogy engem nem szeret senki, miért élek én. Persze lekussolt és lehülyézett, hogy ne mondjak már ilyet, de az az érzés nagyon ijesztő és félelmetes volt. Ritkán jut eszembe, mert rá másfél hónapra jött az első igazi szerelem, az a tipikus egyetemi szerelem, amit én akkor alig mertem elhinni. És aminek nem is lett szép vége, de ez megint másik sztori.

Szóval, igen, a rossz napjaimon tényleg megkérdezem magamat, hogy mi a tökömért élek én még? Hiszen semmire sem vagyok jó. Nem tudok rendesen kommunikálni, viselkedni, könnyen behisztizek ilyenkor, mindenkivel úgy beszélek, mint ahogy a kutyámmal sem. A hangulatom világvége utáni, sehogy nem jó, hagyjon békén mindenki. És ilyenkor rendszerint nagyon bánt valami. Az elmúlt időszakban inkább az, hogy nem érzem 100%-an nőnek magam. Mert nem úgy menstruálok, ahogy a többiek. Hogy nem úgy kell ennem, mint másnak, nem úgy mozgok, mint más (sportra gondolok itt). Nem úgy nő a hajam, mint a többieknek. Ilyenkor rettenetesen nehéz. És most, legutoljára az, hogy nem tudok teherbe esni. Nem tudok teremteni, így miért is élek? Persze jön ez után kapásból az a gondolat, hogy mi lenne, ha én meghalnék? Mi történne a cuccaimmal? Vajon milyen temetés lenne? És anyuék, a család, a Párom, vajon hogyan dolgoznák fel az én elvesztésemet? Biztos, hogy akarok én ekkora fájdalmat nekik okozni? Bárkinek is? És ekkor rájövök, hogy nem! Akármennyire is úgy érzem, hogy jól kib*szott velem az élet, azért még sincsen minden veszve. Mert lehetne csak egy lábam, vagy lehetnék teszem azt rákos, vagy sokkal nagyobb bajom. Lehetnék szegény, aki nem tud megélni, vagy csöves, aki kint fagyoskodik az utcán. De nem, mert van munkám, van mit ennem, van hol aludnom, szeret a Párom, a családom, a barátaim, és néha még én is magamat. És ekkor, mikor már ezek a gondolatok járnak a fejemben rájövök, hogy van miért itt lennem:)

Valahogy így néz ki a létjogosultság kérdése az én nézőpontomból... :)