Legutolsó ciklusomnál hatalmas meglepetés ért. Csütörtökön lett volna a 28. nap, erre kedden már tapasztaltam, hogy itt valami készül. E mellett már 1 hete akkor fájt a mellem, ami elég enyhe kifejezés (gyakorlatilag amikor edzést tartottam, valahogy trükkösen le kellett szorítanom, hogy bírjam a dolgot mellesleg). Aztán én ezt csak nem akartam elhinni, hogy ilyen lesz. Aztán szerdán, de leginkább csütörtökön indult el a dolog, hogy igen, ez a 28. nap, és megjött piroska! Igazán szombaton indult be (azt számítottam az 1. napnak, bár B-vel konzultáltam, és ő is azt mondta, hogy az 1. nap mindig ilyen, pedig ő egészséges), és őszintén szólva nem is fájt. Furcsa is volt. Ettől függetlenül én mocsok büszke vagyok magamra, hogy egyrészt a felvezető napok száma 1-2-re csökkent, továbbá hogy 30 napos ciklus sikerült összehoznom mindenféle bogyó nélkül.
Ettől függetlenül a napokban kételyek gyötörnek. Ugyanis jobban belemerültem a legutóbbi laboromba, ahol azt láttam, hogy a TSH hormonom az elmúlt két évben 1,2 környékéről felment 2,6-ra. Ami nem jó. Ezért úgy döntöttem, hogy az AMH vizsgálat mellé (ez azt nézi, hogy mennyire van kimerülve a petefészkem) egy pajzsmirigy csomagot is beillesztek. Valamiért ez nem hagy nyugodni. Mert attól fosok, hogy kurvára sosem leszek terhes és az elmúlt 3 éjszakából mindhármon bőgve aludtam el, hogy én bizony sosem leszek terhes és sosem fogok gyereket szülni. Legalább kettőt, mert tesó kell. De aztán meglátjuk. Szóval, rájöttem, hogy ez az én nagy lelki bajom. Félek. Nem tehetek róla, de rohadtul tartok attól, hogy benyelek még valamit, speciálisabban kell kajálnom. Már így is néha rohadtul unom, hogy nem bírok beburkolni úgy egy pizzát, hogy ne legyek rosszul (múltkor kettő szelet csúszott le, pocsékul is voltam utána).
Szóval, ilyen rém gondolataim é félelmeim vannak. Pedig mocsok mód mantrázom magamban azt, hogy terhes leszek, ezer meg egy módon elképzelem én is magamat, ahogy ülök a metrón és a kezem az egyre jobban gömbölyödő pocakomon van. Ahogy felhívom a kollégákat, hogy megszületett/megszülettek a gyerek/ek, ahogy megfogom a kezembe, ahogy rám vigyorog, mert tudja, hogy anya kezében jó helyen van. Ha csak ezekre gondolok, könnyek szökkennek a szemembe, mert mi van, ha pont én leszek az, aki megszívja? Tudom, ilyenkor még csak halvány opcióként sem szabad ezt figyelembe venni, de azért mélyen legbelül, tudat alatt ez ott motoszkál. Már holnap mennék vérvételre, hogy kiderüljön a tuti, de csak június vége lesz belőle. Addig igyekszem nem megkattanni, és egészben maradni. Plusz lelkiekben áthangolódni. Mert kénytelen leszek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.