EtTi's life

Nagyon kíváncsi voltam anno, hogy hogyan is fogok reagálni arra, mikor barátnőm babája megszületik. Vajon mit fogok érezni? Örömöt? Bánatot? El fog önteni a düh, mert tudom, hogy nekem nehezebb lesz, mint másnak?

És hétfőn délután szó szerint testet is öltött ez a történés. Megszületett a kicsi. Megjósoltam neki, hogy a névnapom környékén tuti szülni fog, és folyamatosan a telefont néztem, hogy na vajon mikor jön az sms. Kicsit én is izgatott voltam, hiszen többször vérzett, kórházba is került. Drukkoltam nekik, őszintén, szívből.

Amikor megláttam, hogy világra jött a baba, örültem. Mosolyogtam, boldog voltam. Aztán valahonnan legbelülről előjött egy gondolat: mi van, ha én sosem...? És innentől minden elromlott. Magamba fordultam, átkoztam a helyzetem, hogy nekem folyamatosan orvoshoz kell mennem, nem tudok bármit szívből megenni, még egy étteremben is meg kell kérnem a pincért, hogy a limonádémat lécci cukor nélkül hozzátok ki, köszike, és még sorolhatnám.

Mi van, ha én sosem fogom megtapasztalni azt, mikor a teszten két csík jelenik meg? Mi van, ha sosem fogom látni nőni a pocakom? Hogy sosem tudom meg, milyen az, amikor a gyerek mozgolódik odabent? Mikor ultrahangon látom a lábacskáját, fejét, hallom a szívverését? Hogy sosem fogom átélni a szülés csodáját, még akkor is, ha pokolian tud fájni? Ha sosem fogom érezni a babaillatot, ha nem fogok sosem 3 óránként felkelni etetni, mert nincs kihez? Nem lesz, aki rám vigyorog és gőgicsél? Akit meg tudok tanítani dolgokra, aki kimondja azt a bűvös szót, hogy Anya?

Bevallom, sírtam. Elkeseredtem. Kész. Teljes káosz volt a fejemben. Közben a józanabbik, racionális felem próbált meggyőzni, hogy mekkora barom vagyok, hiszen tolom az edzéseket, odafigyelek, mit eszek, megyek vérvételre, szedek vitamint, tápkiegészítőket stb. Tetejére próbálom a lelkemben dúló viharokat lecsendesíteni, igyekszem nyugodt lenni, nem stresszelni... És mégis... Magával húzott a mélység, mert hagytam. Mert jól esett, hogy kisírhattam magam, a bánatomat, ami annyira bánt. Hogy attól félek, nem leszek anya, ezáltal nem leszek teljes értékű nő. Ami persze baromság, de egy ilyen helyzetben ha valaki ezt így közölné, elküldeném a fenébe.

Kedden még nem voltam jól. Nagyon nem. Nézegettem a babáról készült képeket, és egyre inkább azt éreztem, hogy mennyire szép! Mennyire jó lesz majd a sajátomat a kezemben tartani. Már azt is elképzeltem, hogy jön majd a család és csinálja ezerrel a képeket. Ahogy a párom le sem teszi a telefont a kezéből, mert akkor még így is meg úgy is csinál képet a gyermekünkről.

Él egy kép a fejemben, amit sehogy sem tudok kiverni a fejemből. Ahogy a páromat és a gyerekünket látom hátulról menni. Egyforma nadrág, egyforma ing, cipő van rajtuk, annyi különbséggel, hogy az egyik kicsi, a másik nagy. És ezért a képért teszem azt, amit tennem kell. Nem adhatom fel, amikor már érzem, hogy a célegyenesben vagyok. Persze, még mondhat rossz dolgokat a doki, hogy jött egy kis pajzsmirigy baj, nincs esetleg peteérésem és egyéb nyalánkságok. De bízom magamban és abban, amit csinálok. Hogy jó úton haladok! Hogy próbálom összeszedni magam, észhez téríteni magam, hogy ne sopánkodjak már annyit! Mert már annyi mindent tettem magamért, és a leendő gyerekért.

Mindig azt mondják, hogy amit nagyon hangoztatsz, azt bevonzod. Szerintem van ebben valami....