EtTi's life

Azt hiszem, lassan kezdem érteni magam. Azt, hogy mi miért is történt.

Nem titok, hogy PCOS-el küzdök. A történetem 2006-ban kezdődött, egy márciusi napon, amikor este borzasztóan fájt a hasam. Elsőre ráfogtam, hogy biztos azért, mert meg fog jönni. Ám ez a fájdalom erősödött, a végén ügyelet, majd kórház lett. Azt hitték, hogy vakbelem van, de nem. Egy ciszta volt a petefészkemen, tetejére pont egy érre költözött be, majd a ciszta kifakadt, nekem meg belső vérzésem lett (azt, hogy egy éren volt nem rég tudtam meg...). És most pont az jutott eszembe, hogy valszeg sosem mentem volna dokihoz, ha ez nem történik... Na, mindegy... Aztán felépültem, nagy nehezen. Utáltam az új testemet, az új hasamat, mert elég hentes munkát végeztek. Azt gondoltam, hogy mindenki engem fog a strandon bámulni, ezért eltakartam magam. A történet 2009-ben folytatódott tovább, mikor 2 év fogigátló szedése, és majd egy év rendszertelen ciklus után elmentem nődokihoz, hogy akkor mi is van. Ott kiderült az, hogy PCOS, magas tesztoszteron szinttel, rendszertelen menstruációval. Irány endodoki, aki kezelt majdnem 2 évig, metforminnal. Majd összejöttem mostani párommal, akivel marhára untuk már a gumi témát, így én ismét fogigátlót szedtem. Egy évig bírtam, két fajtát próbáltam ki, egyik sem volt jó. Majd az edzősuliban megismertem D.-t, aki olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam: nem hiszem el, hogy én nem tudok normálisan működni, kell, hogy legyen erre megoldás. Így jött a napi 5x étkezés, liszt és cukor elhagyása, kaja átgondolása és a sport. Megismerte az Aviva-tornát, amitől beállt a ciklusom. De nem tetszett az, hogy a piroska előtt 4-5 napig pecsételtem. Közben párommal már tavaly elkezdtünk a gyereken gondolkodni, mit hogy lehetne, szeretne-e stb. Abban állapodtunk meg, hogy majd idén ősszel belevágunk. De nem akartam mindent a véletlenre hagyni, márciusban endodokihoz mentem megint, immár itt a városban. A házidoki beutalt, mentem vérvételre, terheléses vizsgálatra. A doki javasolta az Inofolic-ot, de kegyetlen drága, így inozitol+folsav kombót tolok, mellé c és e vitamint, továbbá magnézium, kálcium és d vitamint tartalmazó bogyeszt tolok, plusz szelént még (utóbbi lehet, nem okos gondolat, de majd kiderül). A pecsételés 1 napra csökkent, a ciklusom 28 napos volt, legalábbis az utolsó kettő. Ergo orvosi szempontból haladok, bár a TSH értékem aggaszt (és a dokinő i sztem kivár), ezért vár rám egy pajzsmirigy vizsgálat, így megyek jövő héten vérvételre. De nem is ez a lényeg.

Most olvastam el egy blogot, egy bejegyzést, melyben egy hasonló sorsú lány írt. És végiggondoltam azt, amit lefirkantott, és mintha magamat láttam volna.

Anno anyám fogigátló mellett lett terhes. 10 évvel később születtem, mint tesóm. Nagyszülők nem akarták, hogy jöjjek, mert féltették a nyugalmukat. Mondták, hogy minek ide egy gyerek, fölösleges. Nagyanyám azt sem tudta, mikor megy anyám dokihoz. A kórházba el sem jött értem. Óvodába ők vittek, de utáltam minden egyes reggelt, és alig vártam, hogy anyám jöjjön értem. Mindig kikaptam, ha rossz voltam, és mindig beárultak a szülőknél a nagyszülők bármit is csináltam. Emlékszem, meg volt tiltva, hogy fent játszunk az osztálytársammal, viszont mi felmentünk. Amit én utána kaptam sosem felejtem el! Bár nem vertek, de mégis mindig megbőgettek.

Iskolában  kitűnő voltam, emiatt sokan irigykedtek rám, ami megviselt. Sosem volt igazi barátom. Minden versenyen jól szerepeltem, ha mentem, legtöbbet megnyertem. Zenéltem, abban is jó voltam. Ugyanez ment szakközépben is. Viszont ott szúrhattam el első körben a dolgot, hogy elkezdtem bagózni 16 évesen.

Majd jött az egyetem, és minden nehéz volt. Statikából első zh-n akkora karót írtam, hogy öröm volt nézni. Matekból keresztfélévre mentem. Totál befeszültem a dologba, ott tartottam, hogy otthagyom az egyetemet, egy csőd vagyok.

Amikor jött 2006-ban ez a ciszta dolog, előtte rohadtul magam alatt voltam. Úgy éreztem, hogy mindenki utál, senki nem ért meg, a szüleim sem, senki. Sosem lesz pasim, egyedül maradok, szar az egész, bár ne élnék. Aztán jött az akkori párom, amikor kicsit jobb lett minden, majd lecsapta egy rusnya punci a kezemről, akivel ma már férj és feleség. Na, ekkor én totál széttörtem, hogy egy ilyen muff jön a helyemre, és az önbizalmam, ami akkor sem sok volt, még jobban lejjebb kúszott. Maradtak a kavarások a pasikkal, bulizások, örömködések, stresszelés az egyetem miatt stb.

Végül lediplomáztam, de az sem volt egy leányálom. Lehúzta a külső konzulens a munkámat, közben melót kerestem, lett is, de jó szar, közben azt láttam, hogy mindenki fasza helyre megy, csak nekem nem jön össze már megint semmi. Pasik terén hasonló volt a helyzet, sokat randiztam egyetem után, míg végül a mostani párommal össze nem hozott a sors. Aztán volt egy kis munkahelyi mizéria 2 hónapban, az sem sokat segített. Elkerültem másik céghez, ahol most is dolgozom. A tavalyi évem meg egyenesen fostalicska volt, amiről már írtam. Most ezt kihagyom.

Viszont kell, hogy változtassak. Muszáj! Csak úgy érhetem el a célom, ha nem akarom görcsösen. Mert akkor nem jövök ki jól belőle, ha össze is jön. A fent leírtak is ezt mutatják. Amikor boldog voltam, és boldog vagyok, akkor minden összejön. Néha még én is meglepődök magamon és az embereken, hogy ennyi? De most tényleg? És igen. Látják rajtam, mikor vagyok boldog, és most már szerencsére egyre többször jön ez elő. Persze volt, mikor totál kibuktam, mikor láttam, hogy mindenki férjhez megy, csak én nem, most hogy mindenki terhes, csak én nem. De most őszintén mit várok magamtól? Csodát? Szinte gyerekkorom óta maximalista vagyok és ha valami nem jön össze, marcangolom magam. Ezt megváltoztatni iszonyat nehéz. Ehhez idő kell. Most úgy látom, hogy egész jól haladok azon az úton, amin eddig is mennem kellett. Csak én letértem róla és csak most tereltem vissza magam.

Egyik kollégám mindig mondja, hogy mennyivel jobban nézek ki, mint tavaly ősszel. És igaza van! Sokkal jobban is érzem magam! Csinosabban öltözködöm, merek kísérletezni a ruhákkal, a külsőmmel. Már nem az a lényeg, hogy fogyjak, hanem hogy formás legyek. És mostanában a páromat is egyre többször megkívánom... Felszabadult bennem az az ember, akit eddig elnyomtam magamban. Már merem hallatni a hangomat, ha valami nem tetszik, kimondom, ha valamit szeretnék, elmondom. Már kevésbé feszülök bele a dolgokba, és nem akarom mindenáron megváltani a világot. Próbálom elfogadni a másikat, bár ezen még van mit csiszolni, de haladok. Kezdek és már tudok örülni mások sikereinek, boldogságának. Egy baba láttán meg egyenesen elolvadok. Nem tudom megmondani, miért, talán mert már a sajátomat szeretném dajkálni.

És azt is érzem és tudom, hogy most, ahogy magam is megváltoztam, az eredményeim is jobbak. A testem érzi, hogy más vagyok. A legutóbbi leleteimen egyenesen ledöbbentem, hogy ezt én hoztam össze? Ezek szerint valamit jól csinálok! És a dokinő is ezt mondta, sőt, az ultrahangon is ez jött le, de még a nődokinál is, hogy mit izélek, hiszen rendben vagyok! Ez így összességében hihetetlen motiváló számomra, hogy igen, lenyugodtam, rendezem magam, foglalkozom a lelkemmel és a testemmel, a ciklusom rendben van, és ezek egymás következményei.

A százmilliószoros naphoz leírtak mindig eszembe jutnak. Hogy majd hamarosan én leszek az a boldog nő, aki a kétcsíkos test láttán a rötyi támlájára borulva zokog a boldogságtól,majd a fürdő ajtaját feltépve ugrik a pasija nyakába, mondván, hogy mucika, megcsináltuk:) (és ezt most el is képzeltem:) Tudom és érzem, hogy hamarosan itt az idő. Ma pedig rendeltem 2 könyvet, ami erről szól, hogy babát akarok és mit lehet tenni az ügy érdekében.

De marhára ki fogom röhögni magam, ha jövő hétvégén nem jön piroska, és mondjuk utána héten egy kétcsíkosat tesztelek, miután már azt a 2 könyvet megvettem:D De ha nem is most fog megtörténni, de idén én még bizony terhes leszek. Hogy honnan tudom? Mert érzem. Hülyén hangzik és most lehet azt mondani, de már megint görcsölök. De nem... Érzem, hogy hamarosan anya leszek:) Egy tündéri, szöszi, egészséges baba anyukája:)