EtTi's life

Na, lassan de biztosan csak dűlőre jutok saját magammal.

Igazából úgy döntöttem, hogy a saját életemre is felállítok egy tervet. Tudom, baromság, de annyi sok kusza gondolat van a fejemben, hogy valahogy rendet kell vágnom a dolgok között. Meg amúgy a pszichológus is ezt tanácsolta.

Kövezzen meg aki akar, de most még a melóra koncentrálok. Hogy miért? Mert akárhonnan nézzük, pénz kell mindenhez. Még a gyerekhez is. Ma kicsit osztottam-szoroztam, megnéztem, hogy szülés és a 3 év otthonlét alatt mennyit kap az ember. Hát, egy kicsit kevesebb lenne a bevételünk, de szerintem meg tudnánk oldani. De még mindig azt érzem, hogy gyűjteni kell. Meg persze azt a bizonyos dolgot is le kell rendezni, mert anélkül nem mernék semmibe sem belevágni.

Aztán ott van az orvos. Tőle is sok minden függ. Most márciusban megyek, szerintem fél év múlva kontroll lesz. Az már szeptember. És ha mondjuk év vége fele állunk neki úgy komolyan a dolgoknak, akkor sem fogok elkésni. Igaz, sosem lehet tudni, mikorra jön össze, de én ezt úgy képzelem el, hogy ne azért hancúrozzak az én kandúrommal, mert gyereket KELL csinálni, hanem mert szeretjük egymást és szeretünk együtt lenni:) Biztos, hogy egy idő után, főleg ha nem akar összejönni a gyerek, akkor már arra megyünk, hogy gyerek legyen.. Sokan itt szúrják el, hogy annyira görcsölnek rajta, hogy nem jön össze. Na, ezt nem akarom, és tudom azt is, hogy erre a rágörcsölésre bizony van hajlamom. Plusz félek a kudarctól (igen, itt jön a képbe a maximalizmusom és a türelmetlenségem), és ezt le kell győznöm magamban. Addig lehet, óvatosan kéne bánni a dolgokkal...

Szóval, én úgy tervezem be, hogy év vége fele nekiesünk és lesz, ami lesz. Ennél jobb ötletet nem tudok. Remélhetőleg addigra minden a helyére kerül, akár el is tudunk költözni máshova is, mondjuk egy nagyobb helyre, ahol van gyerekszoba.

Így leírva annyira egyszerűenk látszik az egész, és annyira jó lenne, ha tényleg így menne minden. Tudom, ezt nem lehet pontosan tervezni. De ha van az embernek már egy alap terve, az egy jó kiinduló pont lehet.

Aztán ha összejön a baba, maradhatok otthon. Viszont ha lehetőségem és időm, plusz persze energiám is lesz, jó lenne otthonról is valamit dolgozni. Igen, ismét pénz.

Gondolkodtam azon is, hogy vajon mennyire terhelné meg a büdzsét egy gyerek. Azt hiszem, erről kell majd faggatnom barátnémat!

Ezen felül próbálom kizárni a külvilágot így gyerektéma miatt. Nem akarom, hogy újra forogjak és lelki kérdést csináljak abból, hogy én miért nem tartok ott, mint más. Szerintem az élet nem véletlen rendezi így a dolgokat. Mert mindig akkor kapsz egy feladatot tőle, amikor ő már tudja, hogy fel vagy rá készülve. Te nem feltétlen vagy tisztában ezzel a dologgal. Szerintem ő mindent tud rólad és tökéletesen tud időzíteni. Persze rajtad is sok múlik, nem vitás, de ő a nagy főnök, ő osztja a lapokat. Remélem hamarosan nekem is jó lapokat ad:)

Mostanában sok minden kavarog a fejemben. Nem akarok most a melóról, meg ilyenekről írni, mert most úgy sem ez foglalkoztat a legjobban.

Múltkor, jó múltkor, na jó, annyira nem múltkor, hanem egy hete hétfőn, a párom kitalálta, hogy mi lenne, ha most nem lenne munkaruha rajta... Először megijedtem, hogy biztos jó ötlet ez? Biztos? Mert mi van, ha...? És hiába mondtam magamnak, hogy baszki, a ciklusod 4. napján vagy, szinte nulla az esélye egy babának, de mégis... Mert tudom, hogy vagyok annyira mákos, hogy így is összejön... Aztán úgy döntöttem, hogy na, akkor rajta. És jó volt! Sőt! Aki volt már együtt natúrban, az tudja milyen, mikor közétek áll más is. És utána megint natúrba belevágni, hát az... Hű... Hát, nem mondom, hogy a nap 24 órájából 25-öt így forognék a másik legnemesebb szervén, de hát azért csak megkívánja az ember így a másikat, mert így aztán minden porcikát összeér, és a másikat úgy igazán érzed... Na jó, ezt itt abbahagyom... (erre egy kedves ismerősöm egy szót mondana, ami r-rel kezdődik és c-vel végződik...:))

Szóval, vissza... félek. Mert én mindig úgy gondoltam, hogy majd úgy lesz az életem, hogy már egyetem alatt megtalálom álmaim férfiját, lesz egy jó munkám, majd elvesz feleségül, lesz szép házunk meg kutyánk és szülök neki gyereket. Ezt így öt éven belül. Na, ebből az jött össze, hogy egyetem után 8 hónappal találkoztam álmaim férfijával, van munkám. És . Igen, pont.

És hogy szeretném-e, hogy megkérje a kezem? Persze. Mert vele akarok maradni. Őt látom a lelki szemeim előtt abban a zöldesbarna színű térdnadrágjában meg a sárga ingében hátulról, ahogy a Nagy fogja a Kicsi kezét, és a Kicsi is dettó úgy fest, mint az apja...

De vajon egy gyereknek elég az, hogy egy albérletben lakunk? Vajon elég? Tudom, hogy ez tök hülyeség, hogy fedelet akarok a feje fölé, és a legjobb lenne, ha a sajátunk lenne, és azt is tudom valahol, hogy ha esetleg így jönne, akkor sem dőlne össze a világ... Csak mindenhol- legalábbis a környezetemben- ezt látom, hogy van ez a sorrend... Hülyeség, tudom én... Csak...

Lehet, hogy tényleg az a bajom, hogy félek és nem vagyok biztos magamban. Lehet, hogy csak bele kéne vágni, mondván, hogy tudja a baba, hogy mikor kell jönnie. De szeretném, ha rendeződnének a dolgok... Amik jó eséllyel meg is történnek...

De mégis azt érzem, hogy 2016 lesz a mi évünk. Nem tudom miért, de ezt érzem... És remélem igazam lesz...

Ezek után már csak az lenne a csúcs, ha nem egy, hanem egyszerre kettő baba is jönne:):):)

Nos, eljutottam odáig végre, hogy elmenjek a háziorvoshoz beutalót kérni endokrinológushoz... És az endokrinológiát is felhívtam, hogy adjanak időpontot... Kaptam márciusra. Mindenki el volt halva, hogy baszki, márciusra?! Én néztem bután, hogy szerintem zsír jó, mert én a májust céloztam be. Mivel anno, mikor diagnosztizálták a PCO-t, akkor felhívtam Pesten pár helyet, hogy mikorra van időpont. Akkor volt október. Legtöbb helyen január, de inkább február utánra akart mondani helyet... Azt hiszem, egész jó a mostani helyzet.

Az asszisztens nő halál rendes volt, ha vele valaha összefutok, megköszönöm a kedvességét. Elmondtam neki, hogy mit akarok, PCO-s vagyok és 1-2 éves belül babát szeretnék (meglepődtem, hogy halál természetesen mondtam ki ezeket a szavakat), és most nem tudom, mi a helyzet velem. Kérdezte, hogy van-e ciklusom. Hát van.Menjek az 3-5. nap között és a 21. napon vérvételre. Oké. Megyek. Kapok beutalót terheléses cukorra, azt ők nem csinálnak, viszont ezért fizetnem kell. Most kb. leszarom, mert tudni akarom, van-e IR-em.

Most a ciklusom a szokásos szerint alakult, 4-5 nap pecsételő vérzés, ma meg elindult ahogy kell. Fájok. De szeretem a fájdalmat. Ha tudok csendben szenvedni, általában nem szedek be görcsoldót. Ha dolgom van és mennem kell, akkor kell. Ma is így jártam. Kell, hogy érezzem egy kicsit is, hogy nő vagyok, görcsölök és van ciklusom. Ez is egy jel, hogy talán nincs minden veszve. Bár az a felvezető pár nap nem jó jel, és ha jól tudom, a progeszteron hormon hiányára utal, és ezt is jó lenne tudni, azzal mi a helyzet.

Szóval elkezdtem lassú utamat az anyává válás útján. Hogy félek-e? Rohadtul. Hogy bizonytalan vagyok-e? El nem hiszik az emberek, hogy mennyire. Hogy akarom-e ezt? Igen. Az más tészta, hogy hagyni próbálom folyni a dolgokat a saját útjukon. De ahogy a kolléganőm mondta, a természet úgyis eldönti, hogy megfogan-e a gyerek vagy nem... Ha megtörténik, akkor annak a babának most jött el az ideje. Ha nem, akkor még nem érez minket késznek rá. Érdekes... A természet mindig tudja, mikor kell adnia.

Én most csak annyit tudok, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy egyszer a világ legcsodálatosabb dolgát megtapasztaljam:)

El sem telt 7 nap ebből a nyomorult évből, de már kezd elegem lenni. Komolyan mondom, úgy érzem, hogy a benti környezet megfojt. Nem kicsit. Nagyon.

Folyamatos pletykák, minden hülyeséget kitalálnak, hogy az embert idegesítsék. Tök mindegy, hogy mit csinálok itt bent, valakinek úgysem fog tetszeni. Nem tudok ellene mit tenni. Ha valakinek nem tetszik a fejem, elém áll és megmondja. Ja, gondolom én, de egyszerűbb azt csinálni, hogy mögöttem dumálnak és mondanak el mindennek. Egyszerűen gyomorforgató. Nem hiszem el, hogy ezt a világot kell megérnem, hogy folyamatosan megkérdőjelezik a szakmai tudásomat, és emberileg meghurcolnak.

Nem hiszem el azt sem, hogy nem lehetne az ilyen idióta majmokat eltávolítani az útból és rendet csinálni. Egyenesen katasztrófa, hogy nem tudom nyugodtan végezni a dolgom, azt csinálni, amihez értek. Nem merek senkihez sem segítségért fordulni, mert nem merek. Mert abból is csak a baj van.

Egyenesen nem értem, hogy mi a tökömnek kell a pletykát tovább adni? Úgy is tudom, mi van, minek kell ezt tovább tetézni? Nincs nekem elég bajom? Nincs a fenéket. Mért jó a másikat felhúzni faszságokon? Egyenesen herótom van az itteni légkörből, a káoszból, hogy nem lehet semmit sem nyugodtan megoldani, megcsinálni, csak a másik szapulása van.

Miért nem lehet elengedni a múltat? Mért kell olyan embert még mindig zargatni, akinek már semmi köze nincs az itteni légkörhöz és dolgokhoz. Tetejére úgy, hogy le sem szarja a másik fejét? Nem szeretem felégetni magam mögött a hidat, de úgy érzem, hogy nagyon várom már, hogy változzon a környezet, hogy más emberekkel legyek körülvéve, mert azt érzem, hogy teljesen leszívnak. Ritkán szoktam forgatni a szemeimet, de amikor már látom, hogy ki hív és elkezdem ezt csinálni, ott baj van.

Őszintén remélem, hogy sokkal jobb lesz máshol, mint itt, mert kezdek becsavarodni... De tényleg...

Nos, végre 2014-et írunk, aminek őszintén szólva is nagyon örülök. Bár az első napok azzal teltek, hogy a kifordult bokámat borogattam ezerrel, hogy leapadjon a duzzanat, és az is jó volt ebben, hogy nem éreztem túl sok fájdalmat, ahogy hibernálva voltam bokától lefele:)

Sok minden nem történt, túléltük a karácsony, egész jól. Kicsit féltem tőle, de ahhoz képest jól sült el. Sőt! Jó volt otthon lenni, és ezt őszintén mondom. Nem mondom, hogy olyan volt, mint régen, de sokkal jobb, mint eddig volt. Legalábbis az elmúlt fél évben. Tartottam vagy 8 edzést így az utolsó 2 hétben, ami nem mondom, hogy nem volt kevés, de legalább nem híztam annyit, mint hízhattam volna:)

Ezen felül sokat beszélgettünk Atesszal. Őszintén szólva kicsit kezd a cégnél lévő légkörből és örökös fúrás-faragásból elegem lenni, így úgy döntöttem, hogy nem fosztom meg magam a jobb lehetőségtől. Ezen felül harmadszorra és egyben utoljára megpróbálom a másik céget, ami eddig is nagy vágyam volt, és Atesz szerint elég jól keresnék és elég sokat tudnék ott tanulni. Igen ám, de vele kéne együtt dolgoznom, ami lehet, megölné a kapcsolatunkat. Szóval, most várok. Odaadtam neki az önéletrajzomat, adja oda a főnökasszonyának, neki meg ha kellek hív, ha nem, akkor így jártam. Ezen felül bőszen nézelődök. De kíváncsian várom, hogy mit hoz itt a jövő. Főnökömnek mondtam, hogy hát azért úgy érzem, egy célprémiummal meg tudnék bírkózni, mert tök gáz, hogy mindenki hajt érte, én meg lófaszt sem kapok. Nem tehetek róla, de kicsit ingerszegény a helyzet kihívás szempontjából.És ezzel csak azt érik el, hogy beleszarok mindenbe és elkezdek másfele nézelődni.

Szóval, próbálok baromira pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és úgy érzem, hogy ez az év végre az én évem lesz. Én azt mondom, hogy legyen így!;)

Kedd óta szabadságon vagyok. Eléggé ki vagyok fáradva, első nap 13 órát aludtam és még tudtam volna horpasztani, de hogy néz az már ki, hogy 28 éves fejjel egész nap pizsiben közlekedek és nem dugom ki az orrom hegyét sem a lakásból?

Keddre terveztem a beutaló kérését a házi orvostól. De persze nem jutottam el. Majd csütörtök délelőtt. Na, ma sem jutottam el...

Tegnap délután összebújtunk egy kicsit Atesszal. Igazat megvallva viszonylag ritkán vagyunk együtt, persze ez kinek mit jelent. Aztán mindig rájövök, hogy de jó dolog is ez. Mi nem szoktuk elhúzni a dolgokat, én szeretem, ha úgy istenigazából magáévá tesz. És ő boldogan meg is teszi. Védekezünk. Gumival. Mindig én húzom fel, ő ezt szereti látni/nézni, nem tudom, ő biztos tudja. Aztán tegnap bevillant, hogy én mennyire utálok ezzel vacakolni. Hogy esetleg lehetne anélkül. Aztán bevillant, hogy mostanában lesz peteérésem (de lehet, hogy pont ma van, mert érzem a fészkeimet odabent, de lehet, hogy halózok), és a spermák 3 napig életképesek odabent, ergo ha nekem 20-ra van peteérés, és tegnap volt 18 akkor simán összejöhetne valami. Vagyis valaki. (amúgy a Jónás-naptár szerint is mostanában kellene gyakorolnunk élesben, hogy összejöjjön a baba)

Aztán rájöttem, hogy félek. Félek attól, hogy elsőre összejön. Mert valamiért azt érzem, hogy nincs kizárva. Hogy az ilyen mindig akkor következik be, ha nem számít rá az ember. Jó, persze, ez gyerekgyártás, de akkor is... Ismerem magam, amikor csak úgy belecsapok valamibe, hogy lesz ami lesz, én lepődök meg legjobban, ha összejön. És ezen filóztam ma reggel is, hogy nem jutottam el a dokihoz.... Hogy mi van, ha azért halogatom ezt az egészet, mert addigra már olyan tényleg nagyon komolynak tűnik az egész? Mert doki, onnan beutaló, onnan vizsgálatok, onnan esetleges kezelés, és onnan jöhet a baba? Olyan... nem is tudom hogy fogalmazzam meg... Egyszerre félelmetes és örömteli az egész, hiszen van egy férfi, jó, Férfi, így nagy betűvel, akitől gyereket szeretnék, aki a kettőnk szerelmének a gyümölcse, de közben be is vagyok fosva, hogy biztos, hogy most kell jönnie? Nem kéne még egy kicsit várni? Mondjuk szeptemberig? Mert addig kéne meg dolgozni, egyenesbe hozni a dolgainkat, meg egyéb? Érdekes... Remélem egyszer tényleg el tudom engedni magam és nem leszek beszari:)

Minden évben szoktam vagy magamban vagy írásban kisebb-nagyobb fajta számadást végezni az elmúlt évről. Most is megteszem, bár előre látom, hogy eléggé csapongani fognak a gondolataim...

A január semmi extra történést nem hozott a műszaki ellenőri tanfolyam sikeres elvégzésén meg szülinapokon kívül.

A február már annál mozgalmasabbnak ígérkezett. Felreppentek a pletykák az átszervezésről, arról, hogy ki kivel merre indul meg.Közben megismertem a mostani nagyfőnökömet, a kisebbiket meg már ismertem és eleinte még sok jó és szép reményt is fűztem hozzá, ami igen gyorsan megváltozott. Elég zúzós volt ez a hónap, elég sok volt a meló, bejárások stb.

Aztán márciusban jött az egyik nagy pofon: szervezeti változás, kolléganő mínusz, amit bántam, aztán azóta úgy érzem, le sem szarja a fejemet, és ez eléggé zavar. Kicsit úgy érzem, át lettem ejtve. Ezer meg egyszer kerestem a hölgyet, sokszor nem vette fel, ennél is többször nem hívott vissza, így kicsit elég volt. Most így, az ünnepekhez közeledve kollégák faggatnak, hogy beszéltem-e vele, én meg már unom ezt a kérdést. Ma reggel pont ezt próbáltam kifejteni, hogy hát azt hiszem, én megtettem a magamét... Nem tudom, mennyire sikerült lefordítani a burkolt célzást, hogy részemről lezártnak tekintem a dolgot, és én nem nagyon fogok tenni az ügyért... Bár a mai napig nem tudom, ki szúrta el ezt, lehet pont ez a kolléga, de ha a volt kolléganőnek ennyi esze van, hogy beveszi az idióta pletykákat... akkor csak sajnálni tudom... Aztán még az új főnököt is szokni kellett, meg a helyzetet, és egyre inkább kezdtem besokallni attól, hogy inkább adminisztrátor és két lábon járó lexikon vagyok, mint mérnök... Talán most már kezdik ezt felfedezni, hogy az eredeti beosztásom és végzettségem mi is, bár még mindig rühellem, hogy nőként semminek tekintetek. Mint mérnököt persze. Tisztelet a kivételnek.

Április sok sulis hétvégét, írásbeli dolgozatot és lánybúcsút hozott, szóval ismét nem unatkoztam. Próbáltam elhelyezkedni teremben, kaptam is lehetőséget óratartásra, de végül nem kellettem. Akik az első, debütáló órámot ott voltak, azt mondták, zsír jó volt, és hogy nem is gondolták volna, hogy ez az első órám. Persze én teljesen be voltam rezelve, hiszen most nekem kell parádézni, én osztom az észt, és húnadebazzegmostmilesz?! Aztán csak megcsináltam:)

Májusban szintén vizsgák, esküvő. Harmadik barátnémat is férjhez adtam, csokorért nem vetődtem:) (amúgy ő az, aki most babát vár, B:)) Aztán névnapomkor szorgalmasan tanultam a nagy vizsgára, addigra a nagy írásbelin túl voltunk, jött a szóbeli és gyakorlati. Na, azt a névnapot sem mostanában felejtem el, ugyanis lebaszott a család, hogy mit képzelek én magamról, hogy 3 hónapja nem értem rá hazamenni?! Mert ha Ausztráliában laknék, akkor is HAVONTA illene hazarepülnöm. Haha, hogyne. Eléggé ratyi állapotba kerültem (és mit ad isten, ez pont a vizsga előtti péntek volt, szombaton elég cudar lelkiállapottal vágtam neki a nagy napnak...), de csak összehoztam a vizsgát, végüli 80% fölött teljesítettem. Ez azt hiszem nem rossz. Ennek örömére június első hétvégéjét családom körében töltöttem el.

Ami so-so jól sikerült, ám beütött a nagy baj, amitől már ezer éve féltem. Attól a bizonyos telefonhívástól... Attól, hogy nagy a baj. Attól, hogy Apa nincs többé. Nem kívánom legnagyobb ellenségemnek azt a hazautat... Minden egyes kilométer millimétereknek tűntek, az idő csigalassúsággal haladt. Furcsa, még a mai napig, hogy nem látom Aput, hogy nem fejt rejtvényt az asztalnál, nem alszik épp el egy focimeccsen, vagy nem megy csibéket zárni. Elég sokszor álmodok vele, sokat gondolok rá, de valahol úgy érzem, hogy még mindig itt van és terelget. Legalábbis biztos röhög rajtam és néha tuti seggbe rúgna, hogy mi a szart gyökölök hülyeségeken:) A meló terén szokásos agymenés, fúrások-faragások-alátevések-egyéb nyalánkságok, de egy embernek ezer hálával tartozom, hogy legszarabb lelki állapotomban is igyekezett összeszedni és tartotta bennem a lelket így meló közben is. Mert ezer meg egyszer összeomlottam és ő sosem zavart el! Szóval, thx;)

Július és augusztus a szokásos módon telt el, dögmelegben tiszta feketében remek volt így mocorogni, de akkor valahogy nem is akartam vidám színt magamra pakolni. Augusztus végén váltottam át lazábbra, de akkor is mindig volt rajtam "valami fekete". Kellett. Sok éjszakát végigforogtam, sokszor folytak a könnyeim, sokszor voltam magam alatt. Sokszor harcoltam a világgal, sokszor nem akartam semmit sem csinálni, csak elmenekülni... De csak összeszedtem magam valahogy...

Szeptember az ősszel telt, nem mentem semmilyen iskolában, pedig úgy éreztem, hogy pont arra van szükségem. Hogy másra koncentráljak, mást csináljak, máshol legyek és ne agyaljak. De talán így volt a jó. Volt időm feldolgozni a dolgokat, szépen, nyugodtan. Így is kell még idő ehhez, de talán napról napra könnyebb. Persze, vannak még fos pillanatok, például most hétvégén karácsonyi ajándék csomagolás közben jött rám a bőgés, de azt hiszem, ez talán normális.

Októberben itt kirobbant a nagy háború, mindenáron el akartak tenni az útból (ez kb. úgy hangzott, mintha valami horror filmben lennénk:), és ennek örömére eléggé bemocskoltak. Lelkiekben rohadt nehezen tűrtem, mert a sárdobálás nem az én műfajom, pláne nem így, meg nem úgy, hogy előttem úgy vágnak a fejemhez dolgokat, hogy a döbbenettől inkább már kényszerből röhögök. Mert úgy éreztem magam, mintha egy Mónika show-ban lennék. Röhej volt az egész, nulla szakma, 100% személyeskedés. Így elég sok ember elásta magát előttem, talán jobban magamba fordultam és sok osztás és szorzás után kétszer is meggondoltam innentől, kinek-mit-miért-és-mikor. De szerencsére lett volna másik út, amit lehet, meg kellett volna próbálnom, de nem adom én fel ilyen gyorsan és valahol bízom abban, hogy eljön az én időm is... Csak türelmesnek kell lennem. De nagyon.

Aztán november-december viszonylag nyugalmasan telt. Azt leszámítva hogy egy remek kötőhártya-gyulladást szedtem össze, és majd 6 hétig nyuszi szemmel közlekedtem:) Ami így viccesen hangzik, de amúgy nem volt az. Bár kaptam sok szemberöhögést a kinézetem miatt, meg szemkiforgatásos élményt, na és persze a kedvencemről, a fluoreszkáló szemcseppről ne is beszéljünk, amitől a tankony tök jó sárga lett:) Viszont rossz volt, hogy a székhez voltam kötve, meg még alig láttam ki a fejemből, szóval unalmas is volt... De csak helyre jött a szemem, és most már látok:) Ja, és persze a legfontosabb: végre kaptam állandó órát egy teremben, uh vasárnap esténként a vendégeket nyugodt szívvel kínozhatom nagy örömömre. Az ő arcukon azért ritka az őszinte mosoly, de csinálják, uh nagyon büszke vagyok az én kis csapatomra:)

És most itt van december 16-a, utolsó napom az irodában ebben az évben. Otthon egyre többször jön szóba a babázás, bár nem mondom, hogy nem fosok tőle, mert simán el tudom képzelni, hogy leszünk annyira "szerencsétlenek", hogy elsőre összejön, aminek örülnék, de elsőre tuti összefosnám a bokámat, hogy hűbazzegmostmilesz:) De holnap megyek dokihoz beutalóért, uh megyek kivizsgálni a hormonjaimat, meg kezelést kérni ha kell, aztán ki tudja? Lehet, jövő ilyenkor már nem csak én ülök itt, hanem az utód is:)

Ha össze akarom foglalni ezt az évet, akkor azt mondanám, hogy szakmailag szinte nem fejlődtem semmit, viszont sokat tanultam az emberektől és emberekről. Megtanultam, legalábbis igyekszem szelektálni azokat, akik nem érnek meg egy mondatot sem, viszont próbálok mindenkit kicsit is megismerni, mielőtt elítélem. Mert erre is volt idén példa... Akiről azt hittem, hogy a világ legegoistább, legnagyobb pöcsfeje, annak bizony érzékeny a szíve és van lelke. És nem utolsó sorban az ember mellett áll ha kell. Rájöttem, hogy nem szabad csak egy bizonyos dologra koncentrálni az életben és merni kell élni és néha nagyot álmodni, mert akár az is teljesülhet.  Ezen felül megtanultam értékelni a perceket, amiket megélünk. Ha valaki az eszembe jut, akkor felhívom. Nem várok, nézzen akármekkora idiótának, de megteszem az első lépést. Mert sosem tudhatod, mikor beszélsz vele vagy látod utoljára... Talán a tavalyi énemhez képest kicsit türelmesebb lettem, de emellett sokkal többet tudok parázni dolgokon. Biztos azért, mert öregszem:)

Hát, nem tudom, hogy fogok-e még idén blogot írni, vagy csak jövőre teszem meg mindezt, de az biztos, hogy már várom, hogy ez a 2013-as év leteljen. Úgy érzem, 2014 ennél jobb lesz, mert ennél már csak jobb lehet!

Az utolsó bejegyzésem óta eltelt pár nap és történt 1-2 érdekes beszélgetés. Egyik ilyen egy családtagommal volt. Ő már szült, így elkezdtem faggatni őt is. Aztán egyszer csak benyögte, hogy nem tud elképzelni anyaként. Erre megkérdeztem, hogy miért? A válasza az volt, hogy nem az a típus vagyok. Kérdem én, hogy milyen a tipikus anya? Így, lányfejjel? Mitől válik egy ember anyává? Bár a saját válaszom is kész volt az ő bejelentésére: ha egy nő tudatosan tudja, hogy benne van a pakliban az, hogy nem biztos, hogy anya lesz, annál jobban szeretne gyereket. És én is így vagyok ezzel. Emiatt pedig minden követ megmozgat, hogy összejöjjön. Mert ha összejön a baba, akkor az maga lesz a csoda és ajándék, amit nagyon meg kell becsülni.

Én úgy vagyok ezzel a minden kő mozgatással, hogy nem akarom azt, hogy teljesen bekattanjak, csak a gyerek legyen a cél és csak emiatt legyek együtt a párommal. Mert szerintem ezt ő is megérzi... Hogy csak egy spermadonor, aki nekem adja a magokat, amit jó esetben elültet bennem és kész. Én ezt nem akarom. És azt sem, hogy kapásból mindenféle bogyóval tömjenek tele. Inkább szigorúbban étkezem és élek, többet mozgok, ha kell, gyógynövényeket főzök és iszok, de mesterséges hormonokat nem akarok. Esetleg a legeslegutolsó esetben fordulnék ehhez a lehetőséghez, mikor már 4-5-6 éve próbálkozunk és még mindig semmi.

És itt jön a képbe a hit. A saját magam hite, amihez kell önbizalom is. Mert hinnem kell abban, hogy meg tudom csinálni és hogy össze fog jönni a trónörökös. Hinnem kell abban, hogy természetes úton is összejöhet, és nem szabad feladnom az első buktatónál. Mert biztos lesz olyan is. És akkor nagyon erősnek kell lennem, hogy nem keseredjek el. Mert sajna hajlamos vagyok az első padlóra kerülésnél feladni, lelkizni, miért én, meg de szarul vagyok összerakva mondatokat mantrázni magamban. Amit nem szabad.

Tegnap este D.-vel beszélgettünk erről, meséltem neki az első bekezdésben írtakat. Azt mondta, hogy ez hülyeség és szerinte jó anya leszek. B. annyit mondott nekem, hogy biztos, hogy teljesen más leszek a gyerekkel, mint a saját anyám. Azt is hozzátette, hogy simán megcsinálom majd azt, hogy a gyerekkel négykézláb mászkálok, hogy a saját nézőpontjából lássam én is a világot. Amúgy amilyen idióta vagyok, képes is vagyok ilyenre. De hát ez erről szól, nem? Az is biztos, hogy szigorú leszek, amennyire kell. Biztos, nem lesz egyszerű az elején, és nehéz lesz, de állok elébe.

A párommal tegnap este előjött a téma, és mondtam neki, hogy lassan szeretnék, de nem tudom, hogy ő szeretné-e. Erre annyit mondott, hogy igen, ő is szeretné. És ha nem jön össze?- kérdeztem tőle. Erre azt válaszolta, hogy akkor örökbe fogadunk 3-at is. De ne aggódjak, megoldunk mindent. Hát kell ennél több, most őszintén? :)

A múlt hét végén kiderült, hogy barátnőm, B. kismama! Hihetetlen módon örültem és örülök még most is neki/nekik, hiszen ő már lassan egy éve babára vágyik. És most első alkalommal össze is hozták:)

És itt indul az én agyalásom... A baba... Már viszonylag régóta foglalkoztat a dolog. 2009-ben kiderült, PCO-s vagyok. Akkor még annyira nem izgatott a baba kérdés, adtak gyógyszert, próbáltam odafigyelni a kajálásra, a piroskám is egészen beállt, szóval örültem. Aztán jött a párom, meg végre elhagyhattam a gyógyszert, de ráálltam a fogamzásgátlóra. Egy évig szedtem, két fajtával is próbálkoztam, de igazán egyik sem vált be. Aztán beiratkoztam egy edzői tanfolyamra, ahol megismertem egy lányt, D.-t, akivel eléggé egymásra találtunk, mivel neki is ugyanez a problémája, mint nekem. Ő viszont nem szedett semmit, paleozik és edz. Mivel a bogyók nem váltak be, így úgy döntöttem, hogy nem kísérletezek tovább, muszáj, hogy legyen ezek nélkül is ciklusom, így próbálkozok valami természetes móddal. Hát, átformáltam a kajálásomat. A napi 3x-i étkezésből lett 4-5. Kevesebb CH, több zöldség, gyümölcs, teljes kiörlésű pékárúk. Ergo próbáltam megtenni mindent, hogy helyreálljon a béke bennem:) Decemberben (ekkor már 2012-t írunk) elmentem egy Aviva tanfolyamra. Mondván, próba-szerencse. Meg teáztam, cseppet is szedtem, szóval nem lehet azt mondani, hogy nem akartam a dolgot. A tanfolyam óta heti 2x tornázok otthon, igyekszem betartani a szabályokat. Most így, kajálás-edzés-Aviva édes hármas teszi ki a PCO elleni küzdelmem alapját. Elmondhatom, hogy van ciklusom (átlagban 28-35 nap közöttiek, bár egyre inkább tendál a 30 felé:)), a súlyom beállt, izmot is sikerült növesztenem, egész jól bírom ezt a napi többszöri kajálást. Igaz, néha mocsok mód bezabálok csokiból meg sütiből, de hát most mit csináljak?! :)

Na, de vissza  a babatémára. Eléggé kettős érzelmek dúlnak bennem. Szeretnék babát is és meg nem is. Vagyis inkább most még nem. B. történeteit olyan jó hallgatni, ahogy meséli, hogy mi hogy volt, mit érez, mit látott az UH-n, látni azt, ahogy kivirult és már gömbölyödik. Annyira meghittnek érzem ezt az egész állapotot, hogy én is akarom! Viszont a másik fele a dolognak, hogy még nem érzem magam késznek erre a feladatra. Olyan, kicsinek érzem magam ahhoz, hogy egy visító masinát én türelemmel és kedvességgel pátyolgassam és szeretgessem. Szeretni biztos tudnám, de hogy van-e most elég türelmem egy babához? És a legnagyobb félelmem: vajon összejön? Ha pár hónap próbálkozás után nem lesz pozitív teszt, vajon hogyan fogom megélni? Kudarcként? Ostorozni fogom magam? Mikor jön el az, amikor tényleg felnövök a feladathoz? És ha megmarad, akkor egészséges lesz? Nem lesz két feje meg 20 lába? És ha megszületik, minden rendben lesz vele? Időben fordul majd át? Megtanul beszélni? Szóval ezek a keresztkérdések motoszkálnak bennem, bár főleg a mikor és hogyan jön össze foglalkoztat.

Ma rácuppantam a netre, direkt azért, hogy lássam, PCO-sként is van remény a saját, spontán összejövő gyerkőcre. És van! Nézzetek hülyének, de majdnem besírtam 1-1 sztorin, mikor írta az Anyuka, hogy hát igen, csak összejött nekik is. Ez nagy lendületet ad nekem! Ezért eldöntöttem, és a páromnak is mondtam, hogy ha szabin leszek, elmegyek a háziorvoshoz, kérek endokrinológushoz beutalót, hogy legyen kedves megvizsgálni, mert szeretnék lassan babát, és nem akkor akarok kapkodni, mikor rajta vagyunk az ügyön, de nem jön össze sehogy sem.Nézzen hülyének az orvos, de úgy akarok ennek nekivágni, hogy ne egy kudarcélmény legyen a babacsinálás, hanem egy örömteli folyamat, és az legyen a fejemben, hogy én bizony mindent megteszek az Utód érdekében. Mert tudom, hogy ha így állok neki, akkor nem fogok összeomlani annyira, ha mégis falakba ütközöm.

Viszont már azt is megfogadtam, hogy ha ott fogok tartani, folyamatosan fogom "dokumentálni" az utat, pont azért, mert már most sejtem, hogy nehéz és rögös lesz az út, de a végén egy baba lesz az ajándék:) Ezzel is erőt és reményt akarok majd adni sok-sok sorstársnak, mert tudom, ez mennyit jelent, még így is, hogy csak készülgetek rá... :)

Sokat gondolkodtam mostanában a munkámról, a kollégáimmal való kapcsolatomról, a motivációról és társairól.

Az elmúlt időszakban, vagyis úgy egy hónapja lassan, összeszedtem egy kis kötőhártya gyulladást, ami egy hét után brutálissá vált. És persze amikor már örültem, hogy navégrecsakelmúlik, akkor beütött a szaruhártya gyulladás, csak hogy nehogymár unatkozzam. Azaz az elmúlt hónapban az irodában ültem. Ültem, amit először élveztem. Kb. két napig. Aztán rám jött a mehetnék és az unalom. Mert annyi irodai munka nincs, néha túráztattam magam a terveken, amiket kisebb-nagyobb megszakításokkal a nyuszi szemeimmel végigmazsoláztam, de kb. ennyi. A monitort is tudtam egy ideig bámulni, de sokadjára ugyanazt a 2-3 hírportált végigböngészni egy nap- mocsok unalmas. Könyvet és filmet meg nem volt pofám nézni, mert végülis ez egy munkahely. Szóval, kintre nem mehettem a por miatt, így más ment helyettem. Ennek a tétlenségnek meg is lett a következménye: motiválatlanná váltam, egyre nehezebben keltem fel reggelente és alig vártam már, hogy hazaérjek. Mert otthon legalább volt mit csinálni. De itt bent... Ezen felül a légkör is érdekes... Egyre inkább elhanyagolttá váltam és válok, nem találnak meg melóval, ha meg valami jön, túl gyorsan elvégzem. És sajna nem jöttem rá, hogyan tudnék lassítani.

Viszont úgy tűnik, nem csak én érek rá ennyire, hanem a kedves kollégáim, akik átmentek vakond-módozatba: konstans fúrnak. Már eljutottam odáig, hogy csendben, mélyen hallgatok és kettőt sem szólok a helló-szián kívül, mert ezek a pötsök pasik mindent beleképzelnek. És ez engem borzasztóan nyomaszt! Lassan a kedves kollega jobban tudja, mikor kell szemészetre mennem, mint én magam. Elegem van abból is, hogy folyamat elnyomnak. Eddig harcoltam érte, hogy vegyenek észre, de már ez sem érdekel. Telibeszarom, hogy ki mit csinál, és igazából tök nem érdekel, hogy ki hogy és mit meg miért tesz! Tegye! Nem érdekel, ki hogy égeti be magát. Egyenesen undorító, ami itt megy.

És nem tudom, hogyan tudnám kihúzni és felrázni magam ebből a fos állapotból... Lövésem sincs, mi lenne a jó és mi nem. Amúgy pont az jutott eszembe, hogy azért szeretek jobban edzést tartani, mert ott a kolléga nem tud megkritizálni (legalábbis még egy edző kolléga nem jött el az órámra), plusz úgyis az a vendég jön le hozzám, aki bírja a stílusomat és a kiképzést. Emiatt sokkal jobban élvezem az ottani munkát, mint itt. Nincs rivalizálás, csak magamra számíthatok, max. a step pad tud nekem keresztbe tenni, vagy a súlyzóval töröm össze magam, nincsenek élcelődő tekintetek (max néhány vendég néz rám, hogy ez se teljesen normális, de az valszeg többet nem is jön le hozzám), nem szólnak be (csak csendben szenvednek, néha a szemüket forgatják), és jó a hangulat.

Ezzel szemben itt szinte mindig betéved két óránként olyan arc az irodába, akik a pokolba kívánok, és az égig rúgnám fel... De nem tehetem, nem olvashatok be senkinek sem, pedig néha annyira megmondanám egy-két faszkalapnak kollégának, hogy ugyanmár, nyalhatja fényesre a seggem, meg ha már ott van, maradjon is ott, mert oda való. Rühellem, hogy folyamatosan a háttérbe szorítanak, hogy elhappolják előlem a munkát, pedig lehet, nem direkt csinálják, vagy csak szarul kommunikálnak, vagy szimplán én fordítok rosszul... Azt hiszem, valahonnan tanácsot kell kérnem, mert ez a beletörődöm, leszarom ember nem én vagyok! És őszintén szólva baromira hiányzik a régi énem... De nagyon...

De furcsa azt mondani anyunak a telefonbeszélgetés végén, hogy legyél jó, a legyetek jók helyett...Baszki..

Néha hatalmas szeretet érzek, és ha tehetném, átölelném a világot, és mindent csodaszépnek látok. Mint most is. Aztán érzem, hogy könnyek futják el a szememet, mert már tudom, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Nagyon sok dolog történik körülöttem, mindenhol. Van, akik utálnak, vagy akik szeretnek, van aki barát és őszintén érdekli, mi van velem, van, aki szimplán gyűlöl és belém rúg. Furcsa ez a kettősség.

Néha pedig hatalmas üresség van bennem, és minden csak megy mellettem. Mint a filmekben, hogy állok az utca közepén, körülöttem meg emberek mennek felgyorsítva.

Sok mindent kell megemésztenem, sok mindent kell átértékelnem és átrendeznem. De remélem egyszer a helyére kerül minden, vagy legalábbis letisztázódik minden.

Addig is hosszú lesz az út, sok nevetéssel, sok keserű könnyel, kacagással, mérgelődéssel. De azt hiszem, az úton sokat tanulok és bölcsebb leszek.

Addig is:

https://www.youtube.com/watch?v=5y_KJAg8bHI

Apa nincs. Apa elment örökre. Apa nem hoz több kakaót már nekem reggelente. Apa nem olvassa fel többet a viccet az újságból. Apa többet nem nézi már a focit a tv-ben. Apa nem kérdezi már meg többet, hogy van-e egy jó könyvem, mert úgy olvasna egyet. Apa nem szólít már Hugikámnak. Apa nem veszi már fel többé a telefont. Apa nem jön le többet elém a vonatra. Apa nem kérdi meg tőlem, hogy mi újság a munkahelyen. Apa nem kérdi már meg többet, hogy mikor megyek haza. Apa nem röhög rajtam többet, amikor elkezdek a zuhany alatt énekelni. Apa nem kéri, hogy segítsek neki 1-1 szót megfejteni a rejtvényben. Apa nem ül többet az asztalnál. Apa nem eszik többet velünk. Apa nem pihen többet délutánonként. Apa nem viszi anyát át a piacra. Apa nem fog velem többet poénkodni. Apa nem ad több tanácsot. Apa nincs többé. Apa most egy felhő szélén ül és néz le rám. Tudom, hogy azt akarná, hogy ne sírjak, de nem megy.

Apa, rettentően hiányzol! Annyi mindent szerettem volna még elmondani Neked, megkérdezni, megbeszélni, hogy adj tanácsot... De Apa többet már nincs.... Apa elment már több, mint egy hete. Apa már nincs... Nem tudom, mikorra fogom ezt feldolgozni, talán soha. Talán idővel jobb lesz. De most nagyon rossz....

Hiányzol Apa!

Tanulnom kéne, de mindig elkalandoznak a gondolataim:) (Zárójelesen jegyzem meg, hogy piroska csak megjött csütörtökön, és kivételesen nem is szenvedtem annyira, mint szoktam. Meglepő:)

Szóval, érdekes gondolatok foglalkoztatnak mostanában. Hamarosan muszáj lesz hazalátogatnom, mert már vagy 3 hónapja nem voltam otthon. Amúgy annyira nem is akarnék én hazamenni, de muszáj. És hogy miért nem? Mert úgy érzem, hogy a környezetem folyamatosan meg akar változtatni. A melóhelyről is mindenki a stílusommal van elfoglalva, csak azért, mert mondjuk ki is mondom, amit gondolok. Ha meg nem mondom, akkor leolvassák az arcomról. Képtelen vagyok jópofizni azzal, aki a hátamba kést döfne, eddig sem ment, érzésem szerint most sem fog.

Már amúgy hallom, ahogy szülők osztják: "Én megmondtam annak idején, meg szokj le erről meg arról, meg jó lesz, hogy ha változtatsz a stílusodon..." stb. Rohadtul elegem van ebből. Mindenkinek van hibája, én is tudok a sajátjaimról, nem kell erre felhívni külön a figyelmet. Csak mindenki elfelejti, hogy nem 15 éves vagyok, hanem már 27. És azt hiszem, hogy ez a korral jár: akinek így szeret, az ezután is fog szeretni. Aki meg eddig sem kedvelt, ezután sem fog. Igazából borzasztó, hogy tényleg mindenki azzal jön, hogy változtassam meg a hozzáállásomat az emberekhez, meg a hajam színét, mert az jobban állna. Meg miért nem ezt csinálom, mért azt, meg öltözködhetnék nőiesebben, meg miért nem így fogom azt a kurva fakanalat. Hihetetlen, hogy mindenki ilyenekkel jön. Ennél már csak az a jobb, amikor más akarja megmondani, hogy szerinte nekem mi a jó! Ilyenkor akkorát tudnék röhögni! Honnan tudja, hogy nekem mi is a jó? Csak nem lát belém? Rohadtul unom, hogy mindenki az én életemet akarja úgy élni, ahogy szerinte kellene. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy ha olyan okos, akkor ő miért nem úgy csinálja? Másnak is van mit söprögetnie az udvarában, nem kell a máséba beleszólnia. Ezért kicsit kiakadok... Főleg a családnál érzem azt, hogy az ő, múltban elkövetett hibáikat akarják az én életemen keresztül kijavítani. Lásd: szét akarnak szedni minket a Párommal. Mert az ő családja nem támogat minket úgy, meg mindig feljár az anyja (3 havonta 1szer számomra bőven elég), meg a tesója is milyen... Kérdem én, hogy az én anyám az elmúlt 3 évben 1szer (mondom: EGYSZER) látogatott meg az albérletben, de ahol most lakunk, még nem volt. Se a tesómék. És furcsa módon az unokahúgom dolgaira mindenki el tud menni... Jó, nem laknak egymástól messze, de azért nekem is jól esne ám, ha feljönnének ide. És mondjuk látnák, hogy mi hogy élünk, mert vidékről könnyű ám ítélkezni. Ezt nagyon rühellem.... Nem tudom, tesómnak is milyen hátsó gondolatai vannak azzal kapcsolatban, hogy feltűnő módon, kb. az elmúlt 2-3 évben nagyon nagy szülőpárti lett.. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kimondom, de nem biztos, hogy a tesómmal olyan nagy kapcsolatokat fogok ápolni, mint ahogy a szülők szeretnék. Köcsög vagyok, de ez az érzésem... Lesznek itt még nagy veszekedések. És az a vicc, hogy tesóm egyre jobban hasonlít anyámra. Akármennyire mondja, hogy ő nem, pedig de. Kétszer nem mondom, hogy az ő keze is benne van a szedjük-szét-hugit-a-pasijával hadjáratban... Bezzeg anno... Mikor terhessége alatt a sógor nem bírt magával, meg pár évvel ezelőtt is! Nekem sírta el bánatát... Támogattam, végighallgattam, mellette voltam, erre nesze! Ezt kapom! Imádom a családi kapcsolatokat de tényleg!

És ez most jól esett, hogy kiírtam! Remélem nem lesz igazam, és legyen úgy, hogy ne legyen.....

Jövő héten vizsga, utána héten vizsga. Minden este tanulás, ma pl. edzés is (dupla, hogy a héten ne kelljen menni még egyszer)... És már őszintén szólva, nagyon de nagyon unom... Folyamatosan álmos vagyok, alig élek, viszont este sokáig fent bírnék lenni, viszont reggel alig bírok felkelni.... Egyre szebb az élet, de tényleg...

A másik, hogy nem jött még meg. Ma van a 33. nap és még mindig sehol semmi... Szerintem a csütörtöki lázas valami izé tette meg hatását, aminek annyira nem örülök... Igazán történhetne valami, de lehet, előveszem a csodafegyverem: Ateszt:):) Tudom, ez most dögség, de hát mindent a cél érdekében, és még jól is érezzük magunkat:) Most már bele is egyezett:) Szóval, eléggé zűrös a helyzet mostanában...

Tetejére jövő héten még esküvő is lesz, amire valami ruhát kellene vennem... Amit tegnap megláttam:) Egy csodaszép, púder színű hosszú ruha, félvállas, amit fel is próbáltam, és még szarul sem állt rajtam. Csak az ára húzós, meg még körbe kell járnom ezt a ruhatémát. Mivel elég hosszú és nem volt nálam sem cipő, sem normális melltartó rajtam (ami lesz rajtam), így nem jött velem haza. De pénteken, a legutolsó opció az lesz...

A meló szar, nincs olyan reggel, hogy ne lenne valami. Ma reggel is roppant boldog voltam, idézőjelesen persze. Néha úgy érzem, hogy nélkülem meghal az iroda, és ez borzasztó néha. De már várom azt a 3 napot, hogy ne jöjjek be dolgozni, még akkor is, ha tanulnom kell. Most azért kicsit úgy érzem, kezd a fejemben rendeződni pár dolog, és most a tanulás is látszólag egyszerűbben megy.

Remélem hamarosan vége lesz ennek, és újra a régi lehetek:)

Fogalmam sincs, ki olvassa még a blogot, de azt hiszem, újra élesztem a naplómat:) Jó múltkor néztem, hogy már több, mint 1 éve nem írtam ide semmit, pedig azért történtek a dolgok.

Általában akkor kezdek el írni, amikor nem kerek valami. Mindig volt ilyen, most is van. Szóval, rövid előzmény: elkezdtem aerobik edzőnek tanulni. Minderre szeptemberben vetemedtem. Gondoltam, tök jó lesz, sikerélmények stb. Volt is, de most valahogy nem megy. Alapból eléggé motiválatlannak érzem magam, valószínű a körülmények miatt. Kolléganő besokallt, kilépett. Pedig olyan volt, mintha a barátnő és az anya keveréke lett volna. Ergo kurva szar, na. Aztán az edzés sem ment. Nem nagyon van most se kedvem semmihez sem, pedig edzéselméletet kell(ene) tanulnom, de nem megy. Múlt héten hétfőn megtartottam életem első, és eddig utolsó óráját is egy teremben. Hát, mást választottak. És hogy hogy érzem magam? Elég szarul. Keresem azt, hogy mi nem volt bennem jó. Nem leszek szerény sem, és nagyképű sem, de szerintem kezdő létemre egész remek kis órát raktam össze. És még élveztem is a produkciózást. Ezt viszont sosem gondoltam volna.

Aztán A.-val sem gurulnak a dolgok. Eddig minden gyanúsan rendben volt, de most! Ő holnap túrázni szeretne menni a kollégákkal, én meg nem. Mert vele szeretnék csavarogni. Elég kevés időt töltünk együtt, ő is csinálja a dolgát, meg én is. De közösen meg nem. És ez gáz. Szóval, most eléggé ki vagyok akadva, hogy inkább velük lenne, mint velem... Ma párszor beszéltünk erről, de mindig rábasztam a telefont. Döntse el hogy mit akar velem, meg a holnappal. Kicsit ki vagyok ábrándulva. A libidóm is a béka segge alatt van, igazából csak aludni szeretnék egész nap és semmit sem csinálni.

Kicsit úgy érzem, most minden kicsúszott a kezeim közül. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de nagyon félek, hogy nem sok jó. Bár valahol legbelül sejtem, tudom és érzem, hogy minden a helyére fog kerülni, oda, ahova való, de most akkora káosz van a fejemben és a szívemben, hogy elképzelni sem lehet. Nagy a nyomás, szinte, mindenhol. Meló, otthon, suli. Azt hiszem, kicsit az erőm végét járom, érzem magamon, hogy szinte mindig rossz a hangulatom, reggel alig bírok felkelni, semmiben nem lelek örömöt, magamat is hanyagolom, és szinte mindenkit, akit nem kéne... Jó lenne ebből végre kikeveredni és pontot tenni pár dolog végére. Már várom, hogy minden elrendeződjön, de szerintem még nem fog....

Ettől függetlenül bízom, hogy ennél már csak felfele ívelhetnek a dolgok és nem még lejjebb....

Igazából ötletem nem volt, hogy a mostani bejegyzésnek milyen címet adjak. Na mindegy, ugorjunk.

Szóval, azt sem tudom, hogy hol hagytam abba. Ja, igen, tanfolyam. Végezetül úgy döntöttem, hogy halasztom az egészet októberre. Akkor legalább nem az lesz, hogy a lánybúcsú-esküvő duóval karöltve töltöm a hétvégéket. Na jó, csak 2x2 ilyen esemény lesz, de akkor is. Addig meg van időm még gyűjtögetni. Persze Atesz szerint idióta vagyok és simán elkezdhettem volna már most. De őszintén szólva, anyagilag is megterhelő lenne a dolog. Itt volt a hűtő (amit ugye ideje volt kicsengetni), meg hát ez a hónap szerintem katasztrófa. Igazából a köv 3 hétben nem sok pénzzel fogok mászkálni, és ebből bérletet is kéne venni és még haza is kéne jutni. Ja és még bevillan egy vacsora is étteremben. Jó, mi? De mindegy, leszarom már az egészet, ez van és kész. Egyszerűen rohadtul nem tudom, hogy mire ment el a fizetésem majdnem fele, de inkább bele sem merek gondolni (számlák, hűtő, kaja meg egy pár ruha de rohadt olcsón!). Szóval így legalább tudok készülni erre a tanfolyamra, és még többet gyúrni. Meg göncöt is venni, persze apránként. Elhatároztam hogy a köv fizetésemből félreteszek megint valamennyit és arra költöm. Mondjuk edző cipőre/gatyára/felsőre. Ami épp kéne.

Bár kicsit most megint vacillálok ezen a dolgon, mert mindenki (ismerős-építős) azt mondja, hogy ilyen szakképzés, olyan másoddiploma (anyu is ezzel jött...), de őszintén: én akkorát csalódtam ebben a szakmában, hogy inkább máshoz lenne kedvem. Olyanhoz, amit szívvel-lélekkel tudnék csinálni. Egyszer egy ismerősöm meg is kérdezte, hogy mért pont edző? És erre azt mondtam, hogy látom, hogy az emberek-többek közt a családom is- mennyit költenek méregdrága gyógyszerekre, ahelyett, hogy egészségesen és tudatosan táplálkoznának és mozognának. Na, ez utóbbiban szeretnék segíteni, hogy jobb legyen nekik. Inkább költöm a pénzem mozgással kapcsolatos dologra, mint gyógyszerre. Meg hát nekem ott van a PCOS-em is. Ami ugye úgy indul, hogy mozogj rendszeresen! Hát ezért akarok én annyira edző lenni!

Amúgy meg meg vagyok fázva, ma éjszakázom is, uh nagyon remek. Tetejére csak szájon át tudok lélegezni, ami öröm és boldogság. Kéne ma még pihengetni is, hiszen holnap dupla órára akarok menni, amit már vagy 2 hete tervezek. Most meg van időm erre, remélem erőm is lesz. Szombaton meg vacsizni megyünk a csajokkal meg társulnak a fütyik is. Szilvi most adja át a meghívókat, ergo az esti téma ismét garantálva van:) Most ennyi, lassan lépek hazafele:):):

Pápuszi, hallgassatok sok-sok jófajta zenét!!!!! Az felvidít:) 

Na, már lassan fél éve egy betűt sem véstem ide, bár szerintem ez a blog már csak a saját kis szófosásaimnak ad remek felületet:) De nem baj, mert itt írom le amit amúgy meg lapra írnék, de az lassabban megy, mint ez.

Szóval, eltelt a 2011-es év, volt benne rossz és jó is, az arányt most meg nem mondom, de az biztos, hogy nem volt egyszerű. Szerencsére a nagyobb bajok megoldódtak majdnem úgy, ahogy akartam, sokat le kellett nyelnem (jöttek a remekebbnél remekebb pofonok), de sebaj, mert mint tudjuk: ami nem öl meg, az erősít. Na, szóval most itt tartunk...

És van 1 kib*szott nagy dilemmám, amitől egyszerűen nem tudok szabadulni. Aki ismer, az tudja, hogy már viszonylag régóta aerobikozok, vagy legalábbis mozgok valamit, ha nem is minden nap de megyek, ha kell. Nos, ez a mozgás állapot ott tart, hogy egyetem vége óta szinte minden héten 2szer (van mikor akár 4-5ször is) gyúrok. Én csak így hívom a dolgot. Szóval, egyre jobban belejöttem ebbe az ugrálásba. Néha órákon azon kaptam magam, hogy én vajon milyen lennék edzőnek... Ez egészen addig fajult, hogy találtam tanfolyamot (ahhoz ugye sulit), fel is hívtam őket, körbejártam a témát, eljutok mindig a "Jelentkezés" oldalig, de ONNAN NEM JUTOK SOHA TOVÁBB!!!!! Egyszerűen valamiért nem megy az, hogy kitöltsem... És rá kellett jönnöm, hogy félek... Félek attól, hogy mi van, ha nem fogom bírni a tanulást... Meg hogy már szerintem öreg is vagyok. Meg hogy én ehhez kevés vagyok. És igen, itt jön az, hogy nincs önbizalmam. És tényleg nincs! Nem hiszek saját magamban, hogy márpedig én erre képes vagyok. Várom a JEL-et, hogy végre rájöjjek, hogy mit tegyek vagy mit ne, induljak neki vagy sem, vagy mit is csináljak, de csak valami kis aprócska jelzést adhatna már onnan fentről valaki... Akkor talán egyszerűbben menne a dolog... Állandóan ez jár a fejemben. Atesz simán el tud képzelni edzőként, Anita is. Sőt, még itthon, mikor ugrálok mint hülyegyerek és izzadok mint k*rva a templomba, és átjár a lelkesedés, akkor elhiszem magamról, hogy ezt kisujjból kiráznám. Nem érdekel sem a tanfolyam díja, sem az, hogy hiányoznék óráról (mert erről is biztosítottak, hogy mindent meg lehet oldani, ami persze tényleg így van, meg felnőtt emberek vagyunk, mindent el lehet intézni), viszont az, hogy ha nem bírnám... Az padlóra zavarna... De nagyon... Amikor fent az önbizalmat osztogatták, én biztos hiányoztam a sorból, mert nekem aztán nincs ilyen. Nulla... Pedig lehetne... Kellene az a fránya önbizalom, hogy belevágjak, de honnan akasszak le 8 nap alatt ilyet? Ááááááá!!!!!!!!!!! Sosem lesz ennek vége! Éjjel-nappal ez jár a fejembe, hogy jelentkezz, te marha, képes vagy rá! És persze megszólal a másik oldal, hogy mi van, ha nem? És pont ezt a kérdést nem lenne szabad feltennem magamnak... De hát én ilyen idióta vagyok... Remélem a következőkben tényleg megvilágosodok és eljutok egyről a kettőre. Bízom benne, hogy az Univerzum is így gondolja, hiszen nem véletlen jött ez nekem.....

Ennyi.

Mai zene: https://www.youtube.com/watch?v=iibit6DGe-Q

Újra visszatértem a blogomhoz. Nem mondom, hogy nem zajlik az élet, mert akkor hazudnék, bár most kicsit fosul érzem magam....

És hogy ez miért is? Mostanában kicsit be vagyok szerintem fordulva. Nyomaszt a meló, próbálok egyről a kettőre jutni, de úgy érzem, hogy nem megy. Néha képtelen vagyok mindent összefogni, egy kézben tartani. Főzés, mosás, takarítás, mosogatás, vacsi csinálás, ebéd összerakása, legyek jó barátnő, aki nem hisztizik, legyek pörgős munkatárs, aki megcsinál minden legalja munkát, de azért néha menjek haza szülőket meglátogatni és még pihenjek is, de a barátokat se hanyagoljam el, de azért magamra is legyen időm, és próbáljak meg egészségesen élni, és kezdődik minden a legelejéről.... Őszintén szólva, elértem azt a pontot, hogy nem megy! Képtelen vagyok ennyi mindennek megfelelni.

Mindenesetre a legszebb húsvéti ajándékot kaptam: mindenki zöld utat engedett ide a céghez. Még a könnyem is kicsordult... Mondjuk meg se lepődtem a reakciómon... Szóval, azóta megy a mókuskerék, kaptam hideget-meleget, mindent. Voltam alagútban, tök élveztem, bár mocsok fárasztó volt azért. Jók azok a napok, mert másnap nem kell menni melózni, így egész nap aludhatok. Hacsak fel nem riaszt valami. Tegnap elfeküdtem a nyakamat, szóval most törzsből fordulok. Elég vidám a dolog.

A kocsi... Elvben alakul, de rohadtul elegem van már abból is. Minden pénzt oda öl bele Atesz, nem hagyja h segítsek, bár hozzáteszem, múltkor végre hagyta. Remélem ráeszmél, hogy nem csak ő van meg én, hanem mi... Ideje lenne. Szóval, ott tartottam hogy kocsi. Kurvára unom, hogy minden idejét szinte a kocsinak szenteli (jó, nem mindig, mert én is kapok belőle), de néha feláll a szőr a hátamon, amikor kocsiról kezd el beszélni. Mert unom. Mert elegem van, hogy még mindig ezt a problémát gyűrjük lefele, és csak nem akar elfogyni. A nyaralásból idén nem lesz semmi:( Iszonyatosan sajnálom, hogy itt a nyár, és még vizet sem ér a lábujjam fürdésen kívül persze. Pedig úgy mennék el valamerre wellneszelni, vagy ki Prágába, vagy valami. Tegnap pl azt mondta, hogy azért nem akar hazajönni velem a hétvégén, mert sokba kerül, meg azt a pénzt tenné máshova, meg pihenne. Nagyon fosul esett! Ma is már másodállást kerestem, mert így tényleg nem fogunk semerre sem jutni, hogy mindig a pénz lesz a baj... Nem is tudom, h hogy lenne jobb ez az egész. Mit hogy kéne csinálni. Egész éjjel szinte ezen agyaltam, hogy hogy lehetne ebből kimászni,megoldani a bajt, de valahogy nem jött a megoldás szembe velem... Iszonyat el vagyok keseredve, és attól félek, hogy ezt a kapcsolatunk fogja megböjtölni és rossz lesz a vége. Egész nap kavargott a gyomrom, már azon gondolkodtam h hányok egyet, ennyire fosul vagyok. És fáradt. Atesz 4:20kor kel, már nem a hídon van, hanem bent a cégnél. De cserébe 2:20kor végez. Ez pozitív. De komolyan! Hogy oldjam ezt meg? Mit tegyek? Hogy lenne a legjobb? Ötletem sincs! Szóval most ennyi, megyek, lenyomok valamit a torkomon, mert kezdek kajás is lenni.... 

Igen, már csak 1 aláírás hiányzik a boldogságomhoz, amit a vezérigazgatónak kell aláírnia, uh lehet nagyon sokszor és nagyon drukkolni, hogy a következő 1 hétben az a bűvös aláírás megtörténjen!

Amúgy azóta kaptam 2 állásajánlatot, ebből egyet visszautasítottam, van még egy, aminek van még 1 fordulója, aztán meglátjuk, de őszintén szólva ragaszkodom a békávéhoz, akkor is, ha megszopattak. Ezerszer elképzeltem, hogy majd az Örsön fogok dolgozni, ott lesz a seggem alatt a konditerem, ahova megint járhatok majd sportolni, plusz majd elkezdhetem a másoddiplomát is, ami szintén ott lesz a seggem alatt. Nagyon örülnék, ha ez összejönne, próbálok a lehető legpozitívabban gondolni ezekre a dologra, viszont párszor elkeseredek. Mert nem hiszem el, hogy ez így velem történik. Mert őszintén szólva a hócipőm tele van az egésszel. Szóval ez a nagy helyzet. Végre mindenki megnyugodna, főleg én. Már unom ezt az egész napos itthonlétet, őszintén szólva kimozdulni sincsen kedvem. Kicsit elveszettnek érzem magam, és főleg haszontalannak, de reménykedem abban, hogy a várakozás meghozza végül a gyümölcsöt. Azt a bizonyos három betűs mozaikszót. Tomi annyit mondott, hogy egy héten belül aláírja a nagyfejes a dolgot, remélem nem fog kötekedni, és azt mondja, hogy legyen. Könyörgök, csak kapjak végre jó hírt így húsvét előtt! Annyira rám férne végre valami jó dolog! Uh tessék nagyon drukkolni nekem!!!!!!!!!!

Nos, kezdeném ott, hogy valami oknál fogva 3 interjúra is behívtak. Egyik 31-én volt. Elmentem rá. Kint a világ vége után két kanyarral volt a dolog, jó, legyen. Felmegyek, egy fiatal csajjal kellett beszélnem. Bevisz a tárgyalóba, elkezd faggatni, miért jöttem el a volt melóhelyemről stb. Kérdi, ennyi kivitelezői tapasztalatom van csak? Mondom igen. Kérdezget még, erre mondja, hogy nagyon sajnálja hogy csak ennyi tapasztalatom van, és itt rövidre is zárná a beszélgetést. Persze nekem eldurrant az agyam és megtaláltam kérdezni tőle, hogy ugyanmár honnan a villámból lenne tapasztalatom, mikor kezdőkkel szóba sem állnak. Erre nem sűrűn bírt csípőből válaszolni, így felálltam és eljöttem. Hát a faszomat az ilyenbe, hogy behív, mikor látja, hogy eddig hol melóztam és mit?! Mi a pöcsömnek van ilyen?! Viszont délután Tomi hívott, hogy lenne tervezni való a békávénak:) Mondom fasza, uh pénteken reggel oda mentem. Remélem remek lesz, bár még semmit nem kaptam tőlük. Na mindegy. Szombaton meg elmentünk boltba, meg ilyesmi, elég uncsi szombatnak ígérkezett, de Atesz kitalálta, menjünk ki Kopaszi gátra sétálni. Legyen. Erre jövünk haza, hát nem összetörjük az autót. Komolyan mondom, Isten minket ver! Én már nem is tudom mit higgyek, hogy mi lesz itt még vagy mi nem, de néha az az érzésem, hogy direkt megy ez az egész. Vagy mocskosul szét akar minket választani valaki, vagy én nem tudom, de mióta együtt vagyunk szinte minden elromlik. Már kezdem unni. Erre ma megint interjún voltam, ott meg vállalkozóként kéne dolgoznom. Hát mondom egyre jobb! Még valami?! Mi jön ezután még?! Én már....áááááááá... Őszintén szólva, rég voltam ilyen fosul. Már nagyon várom, hogy vége legyen ennek az egésznek, és jöjjön egy új hónap, amikor már minden rendben lesz, és minden szép és jó lesz, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Nekem lesz melóm, Atesznak kocsija, megint itt lesz velünk a Királylány, aki egy darabig nem fog gurulni:( Annyira fos ez az egész, hogy azt nem hiszem el! Ilyen nincs! Csak tudnám, hogy miért történik mindez velem/velünk! Könyörgöm, legyen végre jobb!!!!!!

Nos, zajlik az élet. Közben történt 1-2 dolog, mondjuk némelyik nem is említésre méltó. Nos, kiderült múlt héten kedden, hogy a békávé megint visszadobta a papírjaimat- immár másodszorra. Mondom egyre jobb, még valami?! Most a bérezésen vitáztak, hogy hát ez így nem jó, mert a nyugdíjas fizikai állományból megy el, én meg ugye szellemibe tartozok, és csak annyiért tudnának felvenni, amennyiért a nyugdíjas dolgozik. Eh. Erre nézem másnap, mi történt a békávénál?! Hát persze h béremelés! Mondom, remek, nálam meg ezen parádéznak. Mindenesetre a főnököm 70%-os "aláírják a papírjaidat" sztorit jósolt, és szerinte meglesz. Ebből annyi lett meg, hogy tovább jutott azon a ponton a papírom tegnapelőtt, ahol eddig mindig megakadt. Vagy tegnap, már nem is tudom. A lényeg, hogy haladunk. Tomi is járt nálam tegnap, ő is minden ismerősét tájékoztatta, hogy ne üljenek a papírjaimon, hanem haladjunk. Szóval ezzel így állunk. Közben küldözgettem önéletrajzokat, már 3an be is hívtak. Vagyis 4-en. Az egyik ingatlanosnál voltam múlt hét pénteken. Nagy kamu az egész, tök jó, hogy milliókat is lehet vele keresni, de kurvára nem biztos a jövedelem. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem kell az, hogy tudjam, mennyit viszek haza, és mennyiből gazdálkodhatok 1 hónapban. Aztán ma három cég is felkeresett. Egyik reggel hajnali negyed 10kor, azt sem tudtam h hol vagyok. Oda holnap megyek. Egyik délután, az Szigetszentmártonon van, vagy hol, és megnéztem hogy napi 4 óra csak utazással menne el. Uh azt már le is mondtam, köszi, de ebből nem kérek. A harmadik meg szintén Budaörsön van, az értékesítői állás, abban is kételkedek eléggé. Az elsőben reménykedem, hátha lesz abból valami, ők sincsenek hú de közel, de oda csak 1 óra az út. És még mindig ott van a békávé, uh érdekel, mi fog kisülni miből. Nagyon bízom abban, hogy május 2-án valahol tudok végre kezdeni, és az a valahol a békávé lesz. Tegnap éjjel szinte nem aludtam semmit sem, egész éjjel forgolódtam... Hát, ilyen napokat élünk. Jövő héten lesz Atesz szülinapja, sütök majd tortát, bár nagyot röhögnék, ha kezdhetnék valahol akár a jövő héten:) A békávé 2-3 hetet mondott (múlt hét szerdához viszonyítva), szóval számolom vissza a napokat. Még van kerek 14 nap és addigra minden kiderül. Próbálom kibulizni majd a május 2-i kezdést mindenhol, várva ezzel is a békávéra. Remélem minden simán fog végre menni, azt hiszem megérdemlem a dolgot. Mellesleg egy hülye, hisztis picsává változtam át, és néha bizony megöl az unalom. Mocskosul elegem van ebből a semmittevésből. Szeretnék már az alagútban mászkálni, menni az Örsre melózni, onnan edzeni, majd haza, még ha 7re is kell menni, leszarom, csak mehessek már. Hát ennyi volt a helyzetjelentés, remélem a következő bejegyzés már arról szól, hogy milyen a 3betűs cégnél a munka:):) Drukkoljatok!!:)

Azt hiszem ez lehetne ennek a hónapnak a jelszava. Hát igen, még mindig itthon ülök és várok. Most számoltam össze, kb 20 helyre adtam be eddig az önéletrajzomat. Az elmúlt 3 hét során elköltöztem, párszor kiborultam, a BKV-t zaklatom ezerrel, néha hazamegyek a munkaügyi központba elrendezni a dolgaimat, rajzolok (persze h a békávénak...), takarítok, sütök meg főzök és közben imádom a pasimat. Ha a jelenlegi lelki állapotomat kéne jellemeznem, akkor azt mondanám hogy alapból nem rossz, csak néha hajlamos vagyok feketének és reménytelennek látni a helyzetemet, pedig nem kéne. Uh most taktikázok. Először is várok a békávéra, közben egyik ismerősnek is elküldtem az önéletrajzomat, hátha van ott valami, harmadszor jön az ingatlanbiznisz, közben persze várom a reagálásokat az eddigi levelekre, aztán majd csak lesz valami. Anyagilag nem állok szarul, amit most le is kopogok. Szerencse, hogy spórolós vagyok! Ja, azt kihagytam, h még Atesz is próbál szervezni, plusz ott van az A-híd is. Náluk is jártam, önéletrajz beadva, uh várok. Komolyan mondom, elgondolkodtam hogy ez vajon most miért is történik velem? Mert ugye minden okkal történik mint tudjuk. Most ez azért lehet, hogy végre ne cselekedjek meggondolatlanul és megtanuljak türelmes lenni. Ami nehéz nekem... De azt tudom, hogy mire hazamegyek húsvétra, addigra már dolgozni fogok! Ebben annyira de annyira biztos vagyok! Igazából szerintem azért is van ez, mert anno azt kértem az univerzumtól, hogy találjam meg álmaim melóját. Ezek szerint még ezt kell keresnem... A békávénál még mindig szívesen melóznék, mert mocsok jól hangzik, de én sem várhatok örökké rájuk. Pénteken már szó szerint elsírtam a bánatomat a leendő főnökömnek, aki amúgy megb****** az egészet, mert jó bele lettem húzva a csőbe. És mérges vagyok, valahol jogosan szerintem, mert nem erről volt szó. Sajna ezt a hónapot senki nem fizeti ki nekem, kicsit drága a tanulópénz ezért az egészért, de... Tudjátok érzem, valahol nagyon legbelül érzem, hogy minden jóra fog fordulni húsvétig, ne kérdezzétek miért. Már elképzeltem magam, ahogy izgatottan felhívom szüleimet, hogy "Képzeljétek el! Találtam munkát, április 1-én kezdhetek!" Vagy épp Ateszt, hogy "Szívem! Van munkám!  Este szex;)" És tudom és hiszem, hogy ezek a mondatok a következő 2 hétben elhagyják a számat! Lesz munkám!:)

Amúgy a lakás szuper, imádok itt lenni! Igaz, sokat kellett takarítani, meg ilyesmik, de végre berendezkedtünk:) Nagyon jó itt lenni, és úgy érzem, beleszerettem megint Ateszba:) Mint az elején, várom hogy hazaérjen, velem legyen, itt legyen, és azt érzem, hogy ő is jobban szeret mint anno:) Hát ennyi, most megyek, és mosolyogva bebújok Atesz mellé, és átölelem, mert tudom, hogy hamarosan minden szép és jó lesz! ;)

Remélem ez most is így lesz! Nos, a helyzet most az, hogy vagyok. Várok, egyelőre türelmesen, hogy mondjanak valamit a melóról. Remélem ez minél hamarabb megtörténik. Tomi, aki mellesleg ott dolgozik ahol majd én is fogok, mondta, hogy van egy ismerőse a HR-nél, aztán rákérdez, hogy merre van a papírom, és megsürgeti ő is a dolgot. Remélem tényleg mehetek jövő héten már dolgozni, vagy 16-án, mert ez így nem okés...

Szóval, eljöttem a régi helyemről. Az új srác, hát... Majd megoldják maguk a dolgokat, de lehet, h még fognak sírni utánam. A leendő főnökömet hetente zaklatom, hogy merre járnak a papírjaim. Ma meg dokinál voltam. Bogyó adagomat lecsökkentette a felére, de október 25-én kontrollra vár vissza. Előtte még ultrahangra is el kell mennem, hogy mi az ábra odabent. Pedig tökre örültem, hogy végre vége, de nem... Néha egy szörnynek érzem magam, vagy nem is tudom hogy mondjam, hogy ilyen bajaim vannak. Olyan... nem teljes értékűnek vagy mi. A költözés meg a nyakunkon, a meló még sehol, pedig már annyira szuggerálom az Univerzumot, hogy legyen már végre valami, hogy azt elmondani nem lehet. Bár anno volt 1 olyan mondatom, h nem bánnám ha pihenhetnék kicsit, de beérem most a 7-ei kezdéssel:) A régi cég nem hiányzik. Igazából az hiányzik, h mehessek melózni. De tényleg! Az idegesít h van ez a nagy tétlenség, pedig már finishben van a papírhalmaz, és nem jutnak már el odáig h aláírják! Szóval, nagyon bízok benne, hogy Tomi tudjon intézkedni, és még a hónapban neki tudjak állni melózni!!!!!!!!!