EtTi's life

Tegnap eléggé mélypontra kerültem. Beszéltem párommal, barátnőmmel, egyik kedves barátommal, aki mellesleg kollégám és pasi is.

Elég sok mindenről lehet beszélgetni vele, pedig pasi. Tudja, hogy mi a dörgés velem, és hogy mennyire ratyin bírom érezni magam ilyenkor. Gondolkodtam, hogy miért is sokkolt ennyire ez a hír? Azért, mert eddig azt mondták, hogy ők bizony nem akarnak még gyereket? Hogy a lány férje simán lebálnázta az akkor terhes barátnőmet? És rá két hónapra az ő felesége lett terhes és hamarosan ő is bálna lesz? Vagy csak szimplán úgy érzem, hogy nőként nulla vagyok, mert itt küzdök és azt érzem, nekem bizony sosem lesz gyerekem?

Aztán egy órás bőgés után úgy döntöttem, hogy elég volt magamból és a gyerek mizériából. Fogtam azt a két könyvet, amiből eddig csak egyet olvastam el, fogtam az összes óvszert és terhességi tesztet, ami a lakásban van, és elraktam szem elől. Jó messzire, hogy ne is lássam, ne is akarjam elővenni. Ezen felül az ilyen fészbúkos csoportokat sem akarom követni, mert elég volt.

Mert érzem, kezdek bekattanni. Nem akarom, hogy az életem e körül forogjon. Pedig vannak még vissza meccsek, amiket magamban le kell tudni rendezni, és tök szívesen megyek a másik két barátnőm gyereket megnézni, de ez, hogy az elméletileg legjobb egyetemi barinőm, akivel igazából nem olyan felhőtlen a kapcsolat (bár sosem vesztünk össze, de eléggé le szoktuk egymás fejét szarni), levélben jelenti be, hogy terhes és még aszisztáljak ehhez a történethez... Eléggé szép nagy gyomrost kaptam tegnap, bár szerintem erről neki fogalma sincsen.

Nem hiába nem akarok én az orvosokról, eredményekről, kezelésekről, vérvételekről, ultrahangokról beszélni. Mert nem. Mert ez az én dolgom, és kurvára nem akarom, hogy itt sajnáljanak folyamatosan, hogy szegény lány, itt küzd a gyerekért, de hát még sehol semmi...

Párommal is tegnap beszéltem erről, hogy eredeti koncepció az ősz volt, hogy akkor vágunk bele igazán a lecsóba, addigra dokik is nagyjából meglesznek megatöbbi. Szóval úgy fest, hiába akarom én ezt előrébb hozni, csak kell az az ősz... Talán azért is jó, mert én is lehiggadok, elengedem ezt az egész terhesség-gyerek-kétcsíkos teszt dolgot. Nem egyszerű, azt azért hozzáteszem, de eléggé rajta vagyok a dolgon.

Végleg elzárni sem akarom a csajoktól magam, de szívem szerint eltűnnék egy kis időre, hogy csak én legyek és ne a gyerekekről halljak állandóan. Mert ha találkozunk, akkor mit fogok hallani? Csak azt, hogy a gyerek mennyit eszik, melyik pelus a jobb stb. És nem biztos, hogy én erről akarnék beszélni. Megfigyeltem, akárhányszor beszéltem a két szült csajjal, mindig csak a gyerekről beszéltünk. Ami persze tök normális, de velem teljesen más dolgok történnek, mint velük. Én járok dolgozni, és tolom a felújítást, csinálom az edzést stb. Nekem máshol tart az életem...

De ebbe bele kell nyugodnom. És hogy a kollégámat idézzem: ez nem lóverseny és ebben teljesen igaza van. A gyerek tudja, mikor kell jönnie, és én azért reménykedem abban, hogy ez a csoda jövőre meg is érkezik hozzánk. Azt hiszem, azon a 100.000.000. szoros napon megint tudom, mit fogok kérni:)

A 3. barátnőm is terhes. Most közölte levélben, hogy a 3. hónapban van, nem így akarta elmondani, de ki tudja, mikor találkozunk újra.

És hogy mit érzek most? Mérhetetlen mennyiségű dühöt, totál el vagyok keseredve. Mert úgy érzem, mindenhova betalál az a nyomorult gólya, csak hozzánk nem. Tény, hogy az elmúlt két hónapban próbálkoztunk, csodát ne várjak. Most megy ugye a hüvelykúpot tolom, ergo ez a hónap nagyjából szintén kilőve. D. szerint január-február lesz az én időm (ha ez tényleg így lesz, boszorkánynak fogom nyilvánítani):)

Ettől függetlenül borzasztóan érzem magam. Azt érzem, hogy mindenhova betalál az a kurva gólya, csak ide nem... Mintha tudná, hogy mire készülök, mit akarok, mire gyúrok, mit szeretnék, és csakazértsem. Talán elértem azt a pontot, hogy csak ezen agyalok. Mostanában kevesebb gyerekkel és terhes nővel futok össze. Egyik terhes könyvet elolvastam, a másik csak van. Valahogy nincs erőm ezen agyalni, ezt olvasni, ezzel foglalkozni. Kezdek ebbe belefáradni és fa arccal beletörődni a sorsomba. Tudom, tök fölösleges így felfognom ezt, de képtelen vagyok már máshogy nézni a dolgot. Totál össze vagyok zavarodva! Mintha az egész világ ellenem fordult volna, hogy "már pedig te nem!" és semmi magyarázat, csak ott hagy, én meg nézek hogy mi a f*sz van...

Az a helyzet, azt sem tudom, hogy viselkedjek. Szívem szerint elvonulnék a világból, de legalábbis terhes barátnőktől messze sétálnék, és hagynám magamat ezzel a kérdéssel békén. Mert így ez az egész arra emlékeztet, hogy szerencsétlen vagyok és nekem sosem lesz gyerekem... Azt sem tudom, mit fogok érezni, ha B. gyerekét meglátom. Vagy A.-ét (ő pénteken szült), vagy Sz-el találkozom, aki elmeséli a terhességét, és jajdejóleszneki, megatöbbi. És én megint csak ülök, és hallgatom a sztorikat, amihez nem tudok mit hozzá szólni. Mint mikor mindenki esküvőzött meg házat/lakást nézett..

Azt érzem, hogy az életem megtorpant egy ponton és az istenért sem tudok tovább lendülni. Lehet, hogy a személyiségem fejlődött, ezzel együtt valahol én is, de ezek a dolgok visszavetnek. Megint elölről kell kezdenem felépítenem magam. Mint mikor B. megszült. Akkor is volt enyhe kiborulásom, most is van. Akkor is fel kellett állnom a letargiából, most is muszáj lesz. De ez valahogy más... Sz-ék nem is tervezték (legalábbis nekem nem mondták), hogy babát akarnak. Tavaly még mondta is decemberben, hogy ő még nem akar szülni. Erre nesze, 4 hónapra rá terhes lett..

És most itt ülök, és bőgök, mint a kisgyerek... Pedig fel kell állnom innen... Muszáj lesz, és tovább kell mennem az úton...

....amik igencsak megtréfálják az embert...

Elég gyorsan dolgoznak a laborban ahogy látom, mert ma megjött az AMH vizsgálatom értéke. 9,2 ng/ml.

                        0.22-12.0 ng/ml        fertilis fázisan mért értékek

                        <0.21 ng/ml              kimerült ovárium

                        0.21-0.44 ng/ml        low responder (1 oocyta)

                        >7.9 ng/ml                 PCOS valószínű

Ez alapján nézhetem azt is, hogy egyértelműen PCOS-es vagyok, viszont ha az első sort nézem, akkor nagyon boldognak kéne per pillanat lennem. Mert mi van akkor, ha valaki nem PCOS-es és mondjuk ugyanennyi az AMH értéke, mint nekem...

De nálam evidens, hogy a PCOS áll fenn, így egy kicsit úgy érzem, meg is nyugodhatok, mert nincs kimerülve a petefészkem (de nem is működik rendesen...). Viszont ez a vizsgálat is igazolta a PCOS-t. Azért valahol örülök, mert ez azt jelenti, hogy a fészkeim termelik a petesejteket, és nem az van, hogy a béka segge alatt működnek. Lehet, az ultrahangos nőcit megkérdem, hogy ezzel kapcsolatban tud-e nekem valami okosat mondani így hirtelen.

Most futottam bele egy cikkbe, amit egy endodoki írt, miszerint a "PCOS-ben szenvedők vérében az AMH szintje feltűnően magas (!)." A múltkori ábra alapján 3 körül kéne lennie az értéknek, szóval így már minden világos. Arra még nem találtam semmit, hogy ezzel az értékkel mit lehet kezdeni, mert ebben a cikkben van egy ilyen mondat is: " nem szabad megfeledkezni az olyan egyszerű dolgokró, mint a testsúlycsökkentés (az AMH szint ilyenkor emelkedhet!)" Na bumm:) Mondom, hogy viccesek ezek a hormonok:)

Na, ma is voltam vérvételen...

De itt van az eddigi, Centrumlabos értékeim:

TSH: 1,190 mIU/l (ref: 0,4-4,0)

Szabad T4: 12,26 pmol/L (ref: 7,75-15,21)

Szabad T3: 4,65 pmol/L (ref: 3,8-6,0)

Anti-TG: <0,9 U/mL (ref: 0-115,0)

Anti-TPO: 0,9 U/mL (ref: 0,0-9,0)

AMH és rT3 még függőben. A TSH-m teljesen meglepett, mert januárban 2,63 volt. Ekkor paráztam rá a dologra, mert eddig (vagyi 2010-2011 között) 1,1-1,3 között volt, és nem értettem, mitől nőtt meg ennyire. Aztán márciusban elkezdtem inozitol por+400 mcg folsavat enni/inni, jött hozzá c, d, e-vitamin, találtam egy olyan vitamint, amiben van magnézium, kalcium és d-vitamin (a doki 3 hónapig 1000 NE-t írt elő, ezt már rég elpusztítottam), és még jött hozzá a szelén. Az előző vitamin kombót (mg, ca és d)azért kezdtem el szedni, mert eléggé stresszes voltam az elmúlt időszakban és sokszor tikkelt is a szemem... Meg alig vagyok napon, mert ha kimegyek, elporladok, mert olyan hófehérke a bőröm, hogy csak na.

De vissza a mai napra: ma reggel voltam a 3. napi vérvételen. Előttem voltak vagy öten, mondom, én is sosem kerülök sorra. A nőcinek elmondtam, hogy vérvételre jöttem, 3. napon vagyok. Jó, mikorra van időpontom. Mondom október eleje. De mit keresek itt. Mondom azért jöttem most, mert augusztusban nyaralni fogok, szeptember meg szerintem késő, de a dokinő felírta, mi kell neki. Mutatom a papírt, nézi (prolaktin, TSH, FSH, LH, E2 és progeszteron volt felírva), erre mondja, hogy ezek NEM CIKLUSFÜGGŐ hormonok. Aham, pont ezt mutatja a következő kép is...

Az LH-nak pont ovulációkor van a legnagyobb értéke, a progeszteron ugye a 2. fázisban (luteális fázis) nő az értéke, és ugye ott van a testhő is. No, mindegy, a nőci fogta magát, mondván, megkérdi a dokinőt. Eltelt 3 perc, mire visszatért, és a következőt közli velem:

"A doktornő kihasználja ezt az alkalmat, úgyhogy ma vért veszünk, viszont vissza kell jönnie, mikor ovulál és a 21-23. nap környékén is." A papírra a következők voltak felírva:

3-5. nap: PRL, TSH, fT4, FSH, LH, E2, cortisol (progeszteron áthúzva)

ovuláció: FSH, LH, PRL, E2, PGN

21-23. nap: FSH, LH, PRL, E2, PGN

Na, próbálom megérteni, miért pont ezek. Az fT4-nek örültem, marhára érdekel, hogy a majd 1 hét különbséggel vett vérből ők mit hoznak ki. Az még talány, hogy ovulációkor és a 21. napon miért ugyanazokat a hormonokat kéri, bár biztos azért, hogy lássa, hogy alakulnak, változnak. Jobb ötletem nincs. Ez viszont azt fogja jelenteni, hogy két hét múlva, 28-29-e körül újra vérvétel, 30-án UH, aztán 4-én megint vérvétel. Kicsit tényleg tűpárnának érzem magam, de tegnap barátnőm B., aki kb 2 hónapja szült, azzal bíztatott, hogy majd ha terhes leszek, nem lesz furcsa ez a sok vérvétel, orvos, kórház dolog. Hát nem tudom. Lassan már tényleg fa arccal tolom ezeket végig, vizsgáljatok, nesztek címmel.

Azért néha eszembe jut az, hogy mi lesz, ha az AMH vizsgálat kihoz valami ultrafos értéket. Mert ott ilyen határok vannak:

0.22-12.0 ng/ml        fertilis fázisan mért értékek

  <0.21 ng/ml              kimerült ovárium

 0.21-0.44 ng/ml        low responder (1 oocyta)

 >7.9 ng/ml                 PCOS valószínű

Én személy szerint most már nem is akarom megtippelni mennyi lehet. Egy grafika alapján nekem, 28 évesen olyan 3,25 körül kéne lennie. Aztán majd meglátjuk, hogy ez mire lesz elég.

Nos, úgy gondolom, ez a bejegyzés kicsit tudományosra sikeredett, de hát ez van. Kicsit kezdek belemerülni a mi miért és hogyan függ össze kérdésbe. Van, aki szerint ez jó, én még nem tudtam eldönteni.... Majd egyszer...

A mai nap egyelőre borzalmasan unalmas, látszik, hogy nyár van, és mindenki szabin leledzik. Nekem még kemény 24 napot kell kibírnom, lehetőség szerint élve, mindenféle megkattanás nélkül, és végre 2 kerek hétre offolom magamat ebből a környezetből. Komolyan, annyira várom, mint régen a karácsonyt! Érzem magamon, hogy mennem kell, pihennem kell! Elég rossz ómen az is, hogy napi 12 órát bírnék aludni egy huzamban, de hát muszáj felkelni fél 6-kor minden reggel.

Hétvégén megyek haza. Marhára nincsen kedvem otthon lenni. Hallgatni öreganyám hisztijét, anyám észosztását és sajnáltatását. Tegnap este tesóm is felhívott a "nagy hírekkel", kb. úgy adta elő, mintha nem lennék tisztában azzal, vagy legalábbis nulla képzelőerővel rendelkeznék, hogy mi is zajlik otthon. Öreganyám most kurvára sajnáltatja magát, mert hát combnyaktörése volt, totál kiszolgálatja magát, egész nap lóf*szt nem csinál, szinte mindig alszik. És persze hisztizik, ha fent van. Anyám meg nem bírja. Amit nem is csodálok, mert én sem bírnám. Ezzel nem is lenne baj, de úgy látom, hogy mi csajok a családban szeretjük játszani a mártír szerepet. Anyám ebben különösképpen remekel, és persze most is ez van. Pedig elég egyszerű lenne a megoldás: ápolási osztály és/vagy öregotthon. De nem, mert anyámnak ez így "jobb", hogy folyamatosan tud zsörtölődni, meg morogni, meg mondani, hogy lusta/nem csinál semmit/csak idegesíti/nem takarít fel maga után/igénytelen stb. Az a baj, hogy nem veszi észre, hogy ez nem csak neki nem jó, de nekünk sem. Rohadtul nem. Mert ezzel együtt minket is idegesít, viszont mi nem tudunk rajta segíteni. Persze tesóm is jött azzal, hogy "de így hogy adja oda unokahúgomat nyaralni?!" de az pl nem jutott eszébe, hogy mondjuk én is itt vagyok, utoljára anyámék (tesómat is beleértve) 3 éve nem voltak fent nálunk, azt sem tudják, hogy most hol lakunk, és az lesz a legszebb, hogy meg sem fogják tudni, pláne ha elköltözünk mondjuk jövő januárban. De mi persze menjünk mindig haza, mert mi simán le tudunk autózni/vonatozni/buszozni 2 órákat, meg pár ezer forintocskát, mert mi az nekünk, hogy pestieknek, hiszen jól keresünk mi, galambdúc lakók. Az senkinek nem jutna eszébe, hogy esetleg nekem is lenne arra igényem, hogy anyámnak vagy tesómnak megmutassam, mi hogy élünk, mi mit hogy csinálunk, esetleg most mi főzzünk nekik, ne fordítva. Szegény apám is el akart jutni a Terror házába. Hát nem jutott el, mert mindig csak halogatták. Az nem jut eszébe tesómnak sem, hogy mondjuk terhes leszek és megszülöm a gyereket, akkor lehet, nem lenne rossz, ha mondjuk anyám besegít pár napot... Ez ez persze senkit nem érdekel, mert én, a kishugica hol akar terhes lenni?! Hiszen engem nem tud elképzelni anyaként a családom.

A fentiek fényében önvédelmi mechanizmus gyanánt nem beszélek ezekről. Sem a PCOS-ről, sem a vérvételeim eredményéről, sem az UH-ról, sem a terveinkről, semmiről. Ergo úgy ahogy van, kizárom őket ebből az életből. Hogy miért? Mert ha ezeket elmesélném, akkor egyből azzal jönnének, hogy: 1. nem tudunk elképzelni anyaként, 2. ráérsz még, 3. ha gyereket szülsz, megváltozik az életed, 4. biztos ezt akarod? 5. ha igen, akkor te tudod! Utolsó a kedvencem, ez anyám remekül bejáratott, mindenre választ adó reakciója.

Néha elképzelem, hogy milyen lesz ha terhes leszek. Hogy fogok örülni annak a bizonyos 2 csíknak. Aztán eszembe jut, hogy mondjuk el a családnak. Párom anyja, úgy érzem, ő örülni fog neki, mert már kérdezte a páromat, hogy mi a helyzet unoka terén. Viszont anyám... Neki az elvörösödő fej és a ti tudjátok mondat lesz a válasza. Aztán csodálkozni fog, ha nem mesélem el majd neki az új ultrahang élményt, hogy láttam az unokáját mocorogni és fiú/lány lesz, talán mindkettő- vagyis ikrek, vagy az egyikből dupla, de ha szimpla az is öröm. ÉS nem, nem vagyok negatív. Ez sajnos a fekete-fehér valóság, ahol nincs szürke. Aztán biztos majd jönnek a bölcs gondolatok, tesóm részéről a "de hát ezen még nem voltál? Hát már kellett volna menned erre meg erre a vizsgálatra! Hát nekem ilyet nem csináltak, neked miért kellett?" Azért b*zdmeg, mert én PCOS és IR-es vagyok és kicsit másként kell kezelni, mint egy olyan nőt, aki elsőre teherbe esett.

Azt sem tudom, mi lesz ebből, csak azt tudom, hogy már most nem akarok hazamenni, legalábbis kevesebbszer, mint eddig. De ha ezt megteszem, megkapom azt, amit tavaly névnapomkor. Most nyögött tesóm egy ilyen mondatot, hogy "De én azért mégis többször megyek haza..." Jahm, persze, mert ő lakik 40 km-re anyámtól, nekem meg Kelenföldről Lehet térig tart annyi idő alatt hazajutni, míg ők megteszik azt a 40-es távot. De hát én ezt hiába pofázom, falra hányt borsó. De éééén mindenhova el bírok ám menni, mindent meg tudok szerezni, az kit érdekel, hogy a város két legszélső pontjába kell mennem... Azt viszont mindig elfelejtik ám, hogy tesóm és a kedves sógorom mennyivel több mindent elvisznek/segíteneki neki anyuék. Segítettek a házukat felhúzni, kicsinosítani, most hogy megtudtam, hogy anyámék ketten felvettek külön-külön fél milla személyi kölcsönt tesómnak... Nah, azért ne már! Én elhiszem, hogy a szülei, de azért mindennek van határa. Remélem én soha nem fogok ilyenre rászorulni. Igen, és sógorom is tőlünk bérli a földet, meg volt, mikor direkt a lovainak vetett apám zabot meg ilyenek... Lehetőség szerint igyekszem minél kevésbé tarhálósnak tűnni, ezért egyrészt nem lógok minden hétvégén otthon, és nem is hordok el talán annyi cuccot, mint tesóm. Tudom, faszság és szemétség ezt itt kiteregetni, de azt hiszem, kicsit fel vagyok hergelve.

És hogy mire számítok a hétvégén? Attól tartok, hogy úgy eldurran az agyam, hogy öreganyámra rászórok 30 évnyi sérelmet, aminek nem lesz semmi jó következménye, és egyrészt anyámmal cseszek ki, de legalább kimondom. Vagy tök passzív arccal, totális közönnyel kezelem a dolgokat, türelemmel és nem törődömséggel.

Mindenesetre egy roppant izgalmas, és részemről baromi tanulságos, új oldalamat felfedezős hétvége vár rám... Juhééééé!

Az elmúlt 2 hétben elég furcsa dolgokat produkál a testem, és még nem jöttem rá a miértjére.

Otthon ugye zajlik az élet, nagyanyám otthon van, de szokás szerint sajnáltatja magát. Anyám mesélte tesómnak, hogy egész nap alszik, felkel, eszik, ücsörög kicsit, lefekszik, és ezt csinálja egész nap. Nem tudom mi lesz ebből, de nem sok jó. Egyik nap azon kaptam magam a villamoson, hogy leosztom nagyanyámat. Alapból nem egy felhőtlen viszony a miénk, engem meg marhára bír idegesíteni, mikor valaki elhagyja magát. Az meg végképp bosszant, hogy anyámat teljesen tönkreteszi. Mondtam tesómnak, hogy akármennyire is dög vagyok, ha ez így megy, akkor irány az öregotthon. És hogy miért? Mert anyám 63 éves, túl fiatal ahhoz, hogy fizikailag és szellemileg teljesen tönkre menjen. Ott van unokahúgom, aki kicsi még, és persze anyunál is szokott nyaralni (tesóm persze egyből ezt az oldalt nézte, az kit érdekel, hogy én is itt vagyok...), de így nem tudja odaadni. Viszont ott van az én oldalam is, hogy ha terhes leszek és gyereket szülök, akkor nem lenne rossz, ha mondjuk anyám feljönne segíteni. Bár nem akarom az ördögöt a falra festeni, de nem fog feljönni, ahogy a mama sem lesz öregotthonba beadva, hanem anyám szenvedni fog és persze hallgathatjuk azt, hogy de szar neki. Persze lenne a bajára megoldás, de akkor meg azzal jönne, hogy de a falu mit fog szólni. Ki a f*szt érdekel? Mert más nem volt sosem szar helyzetben, ugye? Mert esetleg a gyerekeinek még szüksége lenne rá? Az ugye senkit sem érdekel... Na jó, nem húzom fel magam, mert olyat találok mondani, hogy a 18+++ karikát ki kell tennem ide...

Na, visszatérve magamra. Az elmúlt 1 hétben, de inkább másfél, folyamatosan hasmenésem van. Néha napján nem és akkor marhára örülök magamnak, de pl ma is az volt délután. Most nem tudom, hogy a kaja miatt, vagy szimpla idegeskedés, de furcsa. Hasmenésem piroska előtt szokott lenni pár nappal a cickófájással együtt, de ezt a tünetegyüttest már vágom. De sosem tartott ilyen sokáig. Jahm és a kedvencem a hányinger. Ma is rám jött kaja után és már volt erre példa. Így mikor hazaértem teszteltem egyet mondván, nézzünk szembe a tényekkel. És olyan negatív lett az eredmény, mint annak a rendje. Mostanában a hőm is fent van, 36,7 és 37 fok között, szóval valami érik odabent. Most vagyok a ciklusom 26. napján, szóval lehet, hogy korai volt még, viszont ha 30-án volt ovulációm, akkor hétfő környékén kéne villantani valami pirosat. Kicsit azért felgyorsult a pulzusom a tesztelés első pár másodpercében, de vállvonással (legalábbis most) elintéztem, hogy még nem. És nem is sírok, de nem is örülök ennek a ténynek. Olyan... az volt az első de inkább a 2. gondolatom, hogy én erre még nem vagyok felkészülve... És még kell egy kis idő...

Amúgy a két könyvet megvettem, az elsőt el is kezdtem olvasni. Mikor először végigfutottam a tartalomjegyzéket, azt láttam, hogy jóga az segít. Nem a fizikai része miatt, legalábbis számomra most nem ez az elsődleges, hanem a szellemi része. Ezért úgy döntöttem, hogy hétfőn elrugdosom magam jógára, ha fene fenét eszik is. Már elég régóta halogatom, már van 1 éve indulok és készülök a dologra, de mivel sosem csináltam még, így úgy érzem magam, mint egy szűz lány. Bizonyos értelemben, ha a jógát vesszük, az is vagyok, de nem vagyok hajlékony, a lelkemben vihar tombol, az agyamban gondolatok ezrei tanyáznak. De lehet, hogy pont ez kéne, hogy a szellememet kicsit felszabadítsam az alól a korlát alól, ami alatt van. Mert eléggé el van nyomva az, amit szeretnék. Pl. mostanában többször akarok szexelni. Ez nem volt jellemző rám, beértem kevesebbel is. Nyilván az elején nem, de mióta együtt lakunk, úgy a 2. évben ez csökkent és most is tart ez a tendencia. A párom is megjegyezte, hogy mi van velem... Néha nem tudom eldönteni, hogy azért van, mert gyermeket szeretnék, vagy mert tényleg szexelni akarok... Próbálom azért megdumálni magam, hogy ne az a görcsös muff legyek "Gyereket akarok! Azonnal!" felirattal a homlokán.

Ma még reggel tettem egy kitérőt a laborba, megcsináltattam a vérvételt. Kértem AMH-t, TSH, fT3, fT4, rT3, anti-TPO és anti-TG-t is. Várom már, hogy mit dob ki a gép. Abba bele sem merek gondolni, ha kiderül, hogy a petefészkem totál ki van merülve, mert akkor tényleg nem lehet gyerekem. Vagy legalábbis elég kicsi rá az esély, hogy akár laborban össze legyen hozva egy utód. De ezen nem is akarok forogni. Mert, ahogy a vérvételes nő is mondta, minden rendben lesz magával. Én meg úgy döntöttem, hogy bizony hiszek neki. Az eredményekkel azért jövök majd:)

Azt hiszem, lassan kezdem érteni magam. Azt, hogy mi miért is történt.

Nem titok, hogy PCOS-el küzdök. A történetem 2006-ban kezdődött, egy márciusi napon, amikor este borzasztóan fájt a hasam. Elsőre ráfogtam, hogy biztos azért, mert meg fog jönni. Ám ez a fájdalom erősödött, a végén ügyelet, majd kórház lett. Azt hitték, hogy vakbelem van, de nem. Egy ciszta volt a petefészkemen, tetejére pont egy érre költözött be, majd a ciszta kifakadt, nekem meg belső vérzésem lett (azt, hogy egy éren volt nem rég tudtam meg...). És most pont az jutott eszembe, hogy valszeg sosem mentem volna dokihoz, ha ez nem történik... Na, mindegy... Aztán felépültem, nagy nehezen. Utáltam az új testemet, az új hasamat, mert elég hentes munkát végeztek. Azt gondoltam, hogy mindenki engem fog a strandon bámulni, ezért eltakartam magam. A történet 2009-ben folytatódott tovább, mikor 2 év fogigátló szedése, és majd egy év rendszertelen ciklus után elmentem nődokihoz, hogy akkor mi is van. Ott kiderült az, hogy PCOS, magas tesztoszteron szinttel, rendszertelen menstruációval. Irány endodoki, aki kezelt majdnem 2 évig, metforminnal. Majd összejöttem mostani párommal, akivel marhára untuk már a gumi témát, így én ismét fogigátlót szedtem. Egy évig bírtam, két fajtát próbáltam ki, egyik sem volt jó. Majd az edzősuliban megismertem D.-t, aki olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam: nem hiszem el, hogy én nem tudok normálisan működni, kell, hogy legyen erre megoldás. Így jött a napi 5x étkezés, liszt és cukor elhagyása, kaja átgondolása és a sport. Megismerte az Aviva-tornát, amitől beállt a ciklusom. De nem tetszett az, hogy a piroska előtt 4-5 napig pecsételtem. Közben párommal már tavaly elkezdtünk a gyereken gondolkodni, mit hogy lehetne, szeretne-e stb. Abban állapodtunk meg, hogy majd idén ősszel belevágunk. De nem akartam mindent a véletlenre hagyni, márciusban endodokihoz mentem megint, immár itt a városban. A házidoki beutalt, mentem vérvételre, terheléses vizsgálatra. A doki javasolta az Inofolic-ot, de kegyetlen drága, így inozitol+folsav kombót tolok, mellé c és e vitamint, továbbá magnézium, kálcium és d vitamint tartalmazó bogyeszt tolok, plusz szelént még (utóbbi lehet, nem okos gondolat, de majd kiderül). A pecsételés 1 napra csökkent, a ciklusom 28 napos volt, legalábbis az utolsó kettő. Ergo orvosi szempontból haladok, bár a TSH értékem aggaszt (és a dokinő i sztem kivár), ezért vár rám egy pajzsmirigy vizsgálat, így megyek jövő héten vérvételre. De nem is ez a lényeg.

Most olvastam el egy blogot, egy bejegyzést, melyben egy hasonló sorsú lány írt. És végiggondoltam azt, amit lefirkantott, és mintha magamat láttam volna.

Anno anyám fogigátló mellett lett terhes. 10 évvel később születtem, mint tesóm. Nagyszülők nem akarták, hogy jöjjek, mert féltették a nyugalmukat. Mondták, hogy minek ide egy gyerek, fölösleges. Nagyanyám azt sem tudta, mikor megy anyám dokihoz. A kórházba el sem jött értem. Óvodába ők vittek, de utáltam minden egyes reggelt, és alig vártam, hogy anyám jöjjön értem. Mindig kikaptam, ha rossz voltam, és mindig beárultak a szülőknél a nagyszülők bármit is csináltam. Emlékszem, meg volt tiltva, hogy fent játszunk az osztálytársammal, viszont mi felmentünk. Amit én utána kaptam sosem felejtem el! Bár nem vertek, de mégis mindig megbőgettek.

Iskolában  kitűnő voltam, emiatt sokan irigykedtek rám, ami megviselt. Sosem volt igazi barátom. Minden versenyen jól szerepeltem, ha mentem, legtöbbet megnyertem. Zenéltem, abban is jó voltam. Ugyanez ment szakközépben is. Viszont ott szúrhattam el első körben a dolgot, hogy elkezdtem bagózni 16 évesen.

Majd jött az egyetem, és minden nehéz volt. Statikából első zh-n akkora karót írtam, hogy öröm volt nézni. Matekból keresztfélévre mentem. Totál befeszültem a dologba, ott tartottam, hogy otthagyom az egyetemet, egy csőd vagyok.

Amikor jött 2006-ban ez a ciszta dolog, előtte rohadtul magam alatt voltam. Úgy éreztem, hogy mindenki utál, senki nem ért meg, a szüleim sem, senki. Sosem lesz pasim, egyedül maradok, szar az egész, bár ne élnék. Aztán jött az akkori párom, amikor kicsit jobb lett minden, majd lecsapta egy rusnya punci a kezemről, akivel ma már férj és feleség. Na, ekkor én totál széttörtem, hogy egy ilyen muff jön a helyemre, és az önbizalmam, ami akkor sem sok volt, még jobban lejjebb kúszott. Maradtak a kavarások a pasikkal, bulizások, örömködések, stresszelés az egyetem miatt stb.

Végül lediplomáztam, de az sem volt egy leányálom. Lehúzta a külső konzulens a munkámat, közben melót kerestem, lett is, de jó szar, közben azt láttam, hogy mindenki fasza helyre megy, csak nekem nem jön össze már megint semmi. Pasik terén hasonló volt a helyzet, sokat randiztam egyetem után, míg végül a mostani párommal össze nem hozott a sors. Aztán volt egy kis munkahelyi mizéria 2 hónapban, az sem sokat segített. Elkerültem másik céghez, ahol most is dolgozom. A tavalyi évem meg egyenesen fostalicska volt, amiről már írtam. Most ezt kihagyom.

Viszont kell, hogy változtassak. Muszáj! Csak úgy érhetem el a célom, ha nem akarom görcsösen. Mert akkor nem jövök ki jól belőle, ha össze is jön. A fent leírtak is ezt mutatják. Amikor boldog voltam, és boldog vagyok, akkor minden összejön. Néha még én is meglepődök magamon és az embereken, hogy ennyi? De most tényleg? És igen. Látják rajtam, mikor vagyok boldog, és most már szerencsére egyre többször jön ez elő. Persze volt, mikor totál kibuktam, mikor láttam, hogy mindenki férjhez megy, csak én nem, most hogy mindenki terhes, csak én nem. De most őszintén mit várok magamtól? Csodát? Szinte gyerekkorom óta maximalista vagyok és ha valami nem jön össze, marcangolom magam. Ezt megváltoztatni iszonyat nehéz. Ehhez idő kell. Most úgy látom, hogy egész jól haladok azon az úton, amin eddig is mennem kellett. Csak én letértem róla és csak most tereltem vissza magam.

Egyik kollégám mindig mondja, hogy mennyivel jobban nézek ki, mint tavaly ősszel. És igaza van! Sokkal jobban is érzem magam! Csinosabban öltözködöm, merek kísérletezni a ruhákkal, a külsőmmel. Már nem az a lényeg, hogy fogyjak, hanem hogy formás legyek. És mostanában a páromat is egyre többször megkívánom... Felszabadult bennem az az ember, akit eddig elnyomtam magamban. Már merem hallatni a hangomat, ha valami nem tetszik, kimondom, ha valamit szeretnék, elmondom. Már kevésbé feszülök bele a dolgokba, és nem akarom mindenáron megváltani a világot. Próbálom elfogadni a másikat, bár ezen még van mit csiszolni, de haladok. Kezdek és már tudok örülni mások sikereinek, boldogságának. Egy baba láttán meg egyenesen elolvadok. Nem tudom megmondani, miért, talán mert már a sajátomat szeretném dajkálni.

És azt is érzem és tudom, hogy most, ahogy magam is megváltoztam, az eredményeim is jobbak. A testem érzi, hogy más vagyok. A legutóbbi leleteimen egyenesen ledöbbentem, hogy ezt én hoztam össze? Ezek szerint valamit jól csinálok! És a dokinő is ezt mondta, sőt, az ultrahangon is ez jött le, de még a nődokinál is, hogy mit izélek, hiszen rendben vagyok! Ez így összességében hihetetlen motiváló számomra, hogy igen, lenyugodtam, rendezem magam, foglalkozom a lelkemmel és a testemmel, a ciklusom rendben van, és ezek egymás következményei.

A százmilliószoros naphoz leírtak mindig eszembe jutnak. Hogy majd hamarosan én leszek az a boldog nő, aki a kétcsíkos test láttán a rötyi támlájára borulva zokog a boldogságtól,majd a fürdő ajtaját feltépve ugrik a pasija nyakába, mondván, hogy mucika, megcsináltuk:) (és ezt most el is képzeltem:) Tudom és érzem, hogy hamarosan itt az idő. Ma pedig rendeltem 2 könyvet, ami erről szól, hogy babát akarok és mit lehet tenni az ügy érdekében.

De marhára ki fogom röhögni magam, ha jövő hétvégén nem jön piroska, és mondjuk utána héten egy kétcsíkosat tesztelek, miután már azt a 2 könyvet megvettem:D De ha nem is most fog megtörténni, de idén én még bizony terhes leszek. Hogy honnan tudom? Mert érzem. Hülyén hangzik és most lehet azt mondani, de már megint görcsölök. De nem... Érzem, hogy hamarosan anya leszek:) Egy tündéri, szöszi, egészséges baba anyukája:)

Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, mindig dráma van nálunk.

Szerencsére a 21-i hétvége egész jó hangulatban telt, meg is lepődtem, hogy mindenki vidám. Anyu sem hord már feketét, ennek külön örülök. Mesélte, vagyis tesóm mesélte, hogy múltkor volt strandolni, lestem is, hogy tényleg jól hallok? Hát tényleg... Örülök, hogy kimozdul, és nem otthon ül.

Viszont drága nagyanyám, hogy egyemmeg, ő meg összetörte magát, nem is kicsit. Combnyaktörése volt, persze egyből jött a dráma, jajistenemmostmilesz, meg biztoselfogjahagynimagáthűű, meg hasonlók. Hát én sem lelkesedtem túlzottan a történésnek, de majd meg lesz oldva valahogy. Tesóm egyből bevisított, dehát ő nem tud 3 fele szakadni. Szerintem senki nem kérte tőle, de mindegy. Naszóval, szerintem egész jól fog elsülni a dolog, aszongyák nagyanyámnak jó a hangulata, szerdán meg gyógytornász hozzá és valszeg köv héten haza is engedik. Biztos nem lesz otthon sem egyszerű a dolog, de elég szívós a mama. Már vagy 30 éve temeti magát, meg jön a szöveg, hogy hagyjatok meghalni, aztán túlélt egy agyműtétet, meg még volt más baja is. Szóval, szívós az öreglány, túlél mindenkit a családban. Még a gyerekemet is látni fogja, az tuti!

És ha itt tartunk... Pénteken elmentem ultrahangra, ahova időpontom volt. Egész kedves volt a nő, mondta, hogy lát egy szép, 20 mm-es tüszőt, és közölte, hogy vasárnap-hétfőn akciózzunk. Persze múltkor a nődoki azt írta, mert nem hagyta végigmondani, hogy az egy dolog, hogy január óta nem védekezünk amúgy, de félidőben volt gumi, és májusban voltunk együtt úgy először, hogy félidőben sem érdekelt minket a következménye. Vagyis páromat nem, de engem igen (aminek köszönhetően nem lett babóca). Így az asszisztens is azzal jött, dehátideazvanírvahogy már 5 hónapja gyereket szeretne. Lehet mondani kellett volna neki, hogy más az, hogy szeretnék, és más az, ha teszek is érte. No, mindegy. Ezen felül van egy 20*18 mm-es lépes méz szerű képződmény, amire azt mondta a nő, hogy lehet ez is egy tüsző, de nem domináns, vagy bevérzés vagy ilyesmi, mindenesetre köv menstruációkor időpontot kell kérnem, és ránéz biztos, ami biztos. Szóval, mi szót fogadtunk, szombat délután együtt voltunk, és kicsit csalódott vagyok, hogy tegnap nem, de ma elkapom a másik felem és adunk az élvezetnek. Valahogy most nem félek már... Nem tudom miért. Lehet azért, mert látom másnál is a képeket, hogy megküzdenek vele, és úgy gondolom, hogy nálunk is minden megoldható. Nyilván el kell majd máshova költöznünk, ahol van egy külön szoba, aztán utána jöhet a saját kecó, közben csak eladják a vidéki lakást is, ami sokat segítene rajtunk is. Logikusan végiggondolva azt mondom, hogy ha csak magamat és a megtakarításomat nézem, belefér egy gyerek. Aztán rájövök, hogy nem csak én vagyok, szóval ketten elbirkózunk vele. És ekkor már a másiknak a fizuja is több lesz, én meg ha visszamegyek 2 év után, megint minden megoldható. Szóval most elég optimistán látom a helyzetet, és mindig elképzelem, hogy milyen leszek majd nagy pocakkal és most először érzem azt, hogy várom.

Van itthon egy Ikeás focilabda, azt szoktam betenni "pocaknak", hogy milyen. Persze, az igazi nem ilyen, de mégis azt látni, hogy hastájékon nagyobb vagyok és másabb, az azért nah:) Vicces:) Múltkor pl. pókokkal álmodtam. Erre a kollégám azt mondta, hogy anyaszimbólum. Mondom, marha sok pók volt, hálóval együtt és rohadtul féltem tőle... Gondolom mondanom sem kell, mit jelent ez.

Érdekes, mert van még egy gondolat a fejemben... Méghozzá az, amikor B-ékhoz megyünk babát nézni, ami olyan augusztus közepe lesz szerintem. Hogy majd ha B. megkérdezi, van-e kedvem pelust cserélni, a párom majd megjegyzi, hogy menjek mindenképp, hiszen gyakorolnom kell... Mert addigra albérlőm lesz a pocakban:)

Remélem pont egy ilyen kis vasgyúró, mint a képen:)

Rádöbbentem ma, hogy hulla fáradt vagyok. És emiatt folyamatosan feszült. Ma meg kifejezetten.

Marhára unom, hogy a fészbúkon konstans jönnek velem szembe az UH képek/pocakos képek/terhes vagyok/megszületett/otthon vagyunk/első etetés/első foci blablabla képek. Komolyan mondom, már kezd kifejezetten zavarni, hogy folyamatosan az arcomba tolják emberek, hogy nekik van gyerekük. Baszki, nekem kurvára nincs, lehet, sosem lesz. F*szkivan.

Aztán az emberek. Akik tök idióták, és nem hiszik el, hogy nem úgy kéne csinálni, hanem másképp. Aztán utánajönnek sírni/pattogni, dehogyhát. Jahm, barátom, most megfizeted a tanulópénzt. Elbaktad? Úgy kell neked!

Most az a kedvencem, hogy egyik volt évfolyamtársam végre röpke 10 év után államvizsgázni megy. Folyamat kérdezi, hogy 1: a szigóm hogy volt. Bakker, az már vagy 8 éve volt, elég halványan emlékszek rá. Oké, de a mecha szigó? Az is volt 7,5 éve. Aztán az államvizsga? Az meg volt 4 éve. De kell ppt bemutató? De mit raktál bele? Mutimármeeegg, küggyedátmertlátniakaromatiédmien? Hát már frászt kapok, amikor ilyeneket kérnek, az elmúlt 4 évben le sem szarta a fejem, most meg hirtelen minden? Nagyon hepi, hogy itt tartunk, nademindegy...

Áh, ez nem az én időszakom!

Amúgy egész tűrhetően telt az elmúlt majd' két hét, azt leszámítva, hogy állandóan rohanok le éjszakába, majd haza aludni, majd onnan melózni. Ez heti 2x tuti így megy. És mindenki pislog, hogy mért vagyok zombi. Hát ezért.

Vannak néha sikerélmények, és akkor roppant boldog vagyok. De tényleg. De ma. Ma kifejezetten le tudnék rúgni bárkit, lekiabálni a fejét, hogy haggyámáélni! Messze van még augusztus, a szabadsággal együtt. Lassan úgy érzem, hogy meghülyülök, nem bííírrroooommmmmm!!!!

Hát röviden ennyi.

Zajlik az élet, nem unatkozom.

Ugye ma írunk 10-ét. Megyek ma be éjszakázni, munkaterületet adok át.

Sok minden megfordult a fejemben múlt hét óta. Igazából a hőmérsékletem és a hasfájásom is csak egy dologra utalhat: jön piroska. Előtte még gyorsan elléptem nődokihoz csütörtök délután. Kapásból a váróban (volt kb, 3/4 órám) egy idősebb nő csapott le rám, hogy én kihez várok. Kiderült, hogy egy dokihoz megyünk, csak ő kettővel előttem van. Természetesen előadta élete történetét, mesélt arról, hogy egyszer volt terhes egy nős férfitól, de elmentek az ikrek. Meg hogy borzasztó, hogy hogy izzad, de hát cukorbeteg. Szóval volt közös téma. Amikor megkérdezte, hogy én miért jöttem (mert babát szeretnénk és érdekel, mi van velem), és mikor rákérdezett arra, hogy mióta vagyunk házasok (nem, nem vagyunk házasok), az azért vicces arckifejezéseket szült. Először szerintem nem tudta, mit is válaszoljon arra, hogy az ő szemében zabigyerek lesz, mert ugye nem vagyunk házasok, de babára edzünk szorgalmasan. :) Ezen jót mosolyogtam, de igyekezett kivágni magát a szituból. De nem is ez a lényeg.

A dokinak elmondtam, miért jöttem, PCOS/IR-es vagyok, így együtt a kettő, mert mért ne. Járok endodokihoz, itt vannak a leleteim, de még ciklusgörbét is vittem. Erre nézi, elkezd faggatni, hogy hányszor vagyunk együtt egy héten, mióta nem védekezünk stb. Erre mondta, hogy nem érti, miért jövök, mert hát rendben (?) vagyok, és simán teherbe fogok esni. Nem telt el olyan sok idő, hogy bepánikoljak (köszi). Persze majdnem kicsordult pár könnycsepp, miközben két szipogás között elmondtam, hogy elég idegesítő egy idő után, mikor percenként egy terhes nő jön velem szembe. Holott már én is szeretnék az lenni (ezek szerint kezdem eldönteni, mit akarok...:). Aztán megvizsgált. Kaptam bogyót, mert van folyásom (hm...), meg elküldött UH-ra. Arra is bejelentkeztem már, oda 27-én megyek (roppant mód érdekel, hogy a cuki cisztáimmal mi a szitu, vannak-e még vagy kevesebb lett belőle, esetleg több). Mondjuk ott már elbaktam az egészet, hogy nem az ovulációra időzítettem, de így is két órába telt kb. mire felvették azt a rohadt telefont (tudnám minek nem konkretizálják a "délelőtt" kifejezést ilyenkor...). Jahm, és miközben a doki a lábam közt matatott (nem, egyáltalán nem bírtam élvezni...) megjegyezte, hogy minek írnak fel egy egészséges nőnek Inofolicot?! Mondtam még neki előtte, hogy hát én nem egészen azt szedem, költséghatékonyabb az inozitol+folsav kombó, erre közölte, hogy ez nem olyan hatású, mint a 10+ ezres por. (Az egyik fészbúk csoportban feltettem a nagy kérdést ezzel kapcsolatban, mindenki azt mondta, hogy egy és ugyanaz, abban a mennyiségben szedve...na most akkor WTF?!)

Szóval itt tartok. Tartom a diétát, bár most hétvégén volt megborulásom, mert szívem szerint kifosztanám az édességpultot a lenti cukiban, emellett alig bírtam pihenni a parasztpötty külsős vállalkozó miatt, mert egy gyökér, aki túlbonyolít mindent. Mert hogy metró, meg állvány, meg vegyszeres víz elvitele, meg magasban munka meg tökömbökömtudjaénmégmi papír blablalba, és ma is este fél 6-kor felhívott, hogy ezt meg ezt meg ezt intézte, és így bekérdeztem, hogy rendben, köszi hogy tájékoztatsz, de mi is a helyzet, mert NEM ÉRTEM! Szóval, mondtam neki, hogy legyen kedves kinyögni, hogy tudja-e vállalni vagy sem. De hogy velem mi lesz, ha elővesznek 3 hónap múlva emiatt? Mondom, ez az én bajom, én sem tudok a szerződésről, te sem fogsz erről tudni. De akkor mi lesz? Mi lesz baszdmeg, semmi, megoldom. De hát?! De nincs dehát parasztpötty! Döntsd el, hogy mit is akarsz, tudod-e csinálni? De van olyan érzésem, hogy meg lesz szívatva, mert a főnököm puttonya tele van már vele. És az enyém is. És már az sem érdekel, hogy négy hónap gyökölését rúgja fel, mert elegem van ebből az emberből. Tetejére mikor így kezd el egy kérdést, hogy feltenne egy intim kérdés... Én meg nézek, hogy mivan?!?!?! Mi a faszt akar ez itt kérdezgetni? Na mindegy, sírba tesz!

Naszóval, dióhéjban ennyi a sztori, megyek, szenvedek tovább a derék/hasfájásommal és a lábfájásommal!

Ugye múlt héten született meg barátnőm kisfia. Bevallom, két napig nagyon fosul voltam, de ez a dolog csak az alapot adta, vagyis inkább ez volt minden gondolatom alapja. Nem, egyáltalán nem vagyok irigy, hanem inkább kétségbeestem, hogy atyaég, mi van, ha én sosem...? A páromnak is elsírtam bánatomat stb. Hétvégén, azaz pénteken jött haza, nagy vonalakban erről is beszéltünk.

Szombaton kirándultunk egyet vidékre, de én már péntek este jeleztem neki, hogy nálam félidő van, éreztem a hasamon is, hogy itt készül valami, meg egyéb jelei is voltak a dolognak. Mondtam, hogy ha most hétvégén durr bele, lesz ami lesz-t játszunk, lehetnek következményei. Ő halál nyugodtan közölte velem, hogy jöjjön aminek jönnie kell. Szombat reggel így nem is foglalkoztunk túl sokat azzal, hogy közénk álljon bármi is.

Pénteken megkértem egyik kollégámat, aki szokott kártyával is foglalkozni, asztrológiában meg eléggé beleásta magát, hogy nézzük már meg, mit mondanak a kártyák. Egyből kihozta, hogy én félek azzá válni, ami szeretnék lenni, de ne fossak, mert minden adva van hozzá. Egzisztenciálisan is, mindenhonnan kapom a támogatást. A környezetem erősnek lát, kapom az erőt is, van benne is, de jól gondoljam meg, hogy használom az erőmet. Ergo jöhet az, aminek jönnie kell, nem kell agyonforognom a dolgot.

Na, hétfő reggel ez a kolléga, Zs. elsétált az irodaajtónk előtt. Majd visszajött. Elindult felém, vigyorral a fején. Én hirtelen azt sem tudtam, mi van. Kérdezi, hogy minden rendben van-e? Mondom, persze. De tuti? Ahham. Megnyugodtam? Meg. Ciklusom rendben? Hát, eddig rendben volt. Antibébi? Nem szedhetek. Erre vigyorog tovább. Közli velem, hogy nagyon gyanús vagyok neki, nagyon ragyogok. Néztem továbbra is bután rá, aztán lehullott, hogy lehet, hogy jön a baba? (Mivel ő közölte, hogy kiszúrja azt, ha valaki terhes pasi létére, és én ezt el is hiszem neki.) Nagyon belém tette a frászt! Aztán kis idővel mondta, hogy neeeem, még neeem, de nagyon közeledik. Így a fülem hallatára közölte a főnökömmel, hogy nem sokáig leszek én már velük, mert szerinte lassan megyek babázni.

És azóta ezen kattogok. Tegnap is és ma is folyamatosan terhes nők jönnek felém. Ma is metró bejárattól a lépcsőig 2. Ez kb. 1 percen belül. A boltban 2 fél évesnél kisebb baba ott vigyorog felém. Én meg ma reggel megijedtem, hogy mi van, ha igen? Ha elsőre így sikerül nekünk is? Mit fogunk csinálni? Hova költözünk? Hiszen itt nem maradhatunk, mert valszeg a tulajok közölnék, hogy menjünk, meg kicsi is a lakás. És akkor mi lesz? Hogy fogom felnevelni a gyereket? Ha párom mindig vidéken lesz, velünk mi lesz? Én ezt egyedül hogy fogom kezelni? Elég lesz a pénzünk? Hogy jövünk ki belőle majd? Mi lesz a melóval? Ha most terhes leszek, december végéig kihúzom? Biztos, hogy most jókor jönne a baba?! Aztán egy idő múlva az villant be, hogy most még ne. Én erre még nem vagyok felkészülve. És nem a fentiek miatt, hanem lelkileg! Én egy gyerekkel? Tuti összetörném, leejteném, hogy bírnám a 3 óránkénti kelést, etetést? Hogy élnénk meg? Ezer meg egy gondolat futott át az agyamon. Ergo kurvára beszartam, na. Egész délután viaskodtam magammal, szerencsére ez a 2 óra edzés elterelte a figyelmemet. Bár beugrott, hogy akkor most hasizmozzak vagy ne, mert nah...

Szóval igen, tiszta idióta vagyok és nem tudom, mit akarok igazán. Gáz, na.

Félek.

Nagyon kíváncsi voltam anno, hogy hogyan is fogok reagálni arra, mikor barátnőm babája megszületik. Vajon mit fogok érezni? Örömöt? Bánatot? El fog önteni a düh, mert tudom, hogy nekem nehezebb lesz, mint másnak?

És hétfőn délután szó szerint testet is öltött ez a történés. Megszületett a kicsi. Megjósoltam neki, hogy a névnapom környékén tuti szülni fog, és folyamatosan a telefont néztem, hogy na vajon mikor jön az sms. Kicsit én is izgatott voltam, hiszen többször vérzett, kórházba is került. Drukkoltam nekik, őszintén, szívből.

Amikor megláttam, hogy világra jött a baba, örültem. Mosolyogtam, boldog voltam. Aztán valahonnan legbelülről előjött egy gondolat: mi van, ha én sosem...? És innentől minden elromlott. Magamba fordultam, átkoztam a helyzetem, hogy nekem folyamatosan orvoshoz kell mennem, nem tudok bármit szívből megenni, még egy étteremben is meg kell kérnem a pincért, hogy a limonádémat lécci cukor nélkül hozzátok ki, köszike, és még sorolhatnám.

Mi van, ha én sosem fogom megtapasztalni azt, mikor a teszten két csík jelenik meg? Mi van, ha sosem fogom látni nőni a pocakom? Hogy sosem tudom meg, milyen az, amikor a gyerek mozgolódik odabent? Mikor ultrahangon látom a lábacskáját, fejét, hallom a szívverését? Hogy sosem fogom átélni a szülés csodáját, még akkor is, ha pokolian tud fájni? Ha sosem fogom érezni a babaillatot, ha nem fogok sosem 3 óránként felkelni etetni, mert nincs kihez? Nem lesz, aki rám vigyorog és gőgicsél? Akit meg tudok tanítani dolgokra, aki kimondja azt a bűvös szót, hogy Anya?

Bevallom, sírtam. Elkeseredtem. Kész. Teljes káosz volt a fejemben. Közben a józanabbik, racionális felem próbált meggyőzni, hogy mekkora barom vagyok, hiszen tolom az edzéseket, odafigyelek, mit eszek, megyek vérvételre, szedek vitamint, tápkiegészítőket stb. Tetejére próbálom a lelkemben dúló viharokat lecsendesíteni, igyekszem nyugodt lenni, nem stresszelni... És mégis... Magával húzott a mélység, mert hagytam. Mert jól esett, hogy kisírhattam magam, a bánatomat, ami annyira bánt. Hogy attól félek, nem leszek anya, ezáltal nem leszek teljes értékű nő. Ami persze baromság, de egy ilyen helyzetben ha valaki ezt így közölné, elküldeném a fenébe.

Kedden még nem voltam jól. Nagyon nem. Nézegettem a babáról készült képeket, és egyre inkább azt éreztem, hogy mennyire szép! Mennyire jó lesz majd a sajátomat a kezemben tartani. Már azt is elképzeltem, hogy jön majd a család és csinálja ezerrel a képeket. Ahogy a párom le sem teszi a telefont a kezéből, mert akkor még így is meg úgy is csinál képet a gyermekünkről.

Él egy kép a fejemben, amit sehogy sem tudok kiverni a fejemből. Ahogy a páromat és a gyerekünket látom hátulról menni. Egyforma nadrág, egyforma ing, cipő van rajtuk, annyi különbséggel, hogy az egyik kicsi, a másik nagy. És ezért a képért teszem azt, amit tennem kell. Nem adhatom fel, amikor már érzem, hogy a célegyenesben vagyok. Persze, még mondhat rossz dolgokat a doki, hogy jött egy kis pajzsmirigy baj, nincs esetleg peteérésem és egyéb nyalánkságok. De bízom magamban és abban, amit csinálok. Hogy jó úton haladok! Hogy próbálom összeszedni magam, észhez téríteni magam, hogy ne sopánkodjak már annyit! Mert már annyi mindent tettem magamért, és a leendő gyerekért.

Mindig azt mondják, hogy amit nagyon hangoztatsz, azt bevonzod. Szerintem van ebben valami....

Legutolsó ciklusomnál hatalmas meglepetés ért. Csütörtökön lett volna a 28. nap, erre kedden már tapasztaltam, hogy itt valami készül. E mellett már 1 hete akkor fájt a mellem, ami elég enyhe kifejezés (gyakorlatilag amikor edzést tartottam, valahogy trükkösen le kellett szorítanom, hogy bírjam a dolgot mellesleg). Aztán én ezt csak nem akartam elhinni, hogy ilyen lesz. Aztán szerdán, de leginkább csütörtökön indult el a dolog, hogy igen, ez a 28. nap, és megjött piroska! Igazán szombaton indult be (azt számítottam az 1. napnak, bár B-vel konzultáltam, és ő is azt mondta, hogy az 1. nap mindig ilyen, pedig ő egészséges), és őszintén szólva nem is fájt. Furcsa is volt. Ettől függetlenül én mocsok büszke vagyok magamra, hogy egyrészt a felvezető napok száma 1-2-re csökkent, továbbá hogy 30 napos ciklus sikerült összehoznom mindenféle bogyó nélkül.

Ettől függetlenül a napokban kételyek gyötörnek. Ugyanis jobban belemerültem a legutóbbi laboromba, ahol azt láttam, hogy a TSH hormonom az elmúlt két évben 1,2 környékéről felment 2,6-ra. Ami nem jó. Ezért úgy döntöttem, hogy az AMH vizsgálat mellé (ez azt nézi, hogy mennyire van kimerülve a petefészkem) egy pajzsmirigy csomagot is beillesztek. Valamiért ez nem hagy nyugodni. Mert attól fosok, hogy kurvára sosem leszek terhes és az elmúlt 3 éjszakából mindhármon bőgve aludtam el, hogy én bizony sosem leszek terhes és sosem fogok gyereket szülni. Legalább kettőt, mert tesó kell. De aztán meglátjuk. Szóval, rájöttem, hogy ez az én nagy lelki bajom. Félek. Nem tehetek róla, de rohadtul tartok attól, hogy benyelek még valamit, speciálisabban kell kajálnom. Már így is néha rohadtul unom, hogy nem bírok beburkolni úgy egy pizzát, hogy ne legyek rosszul (múltkor kettő szelet csúszott le, pocsékul is voltam utána).

Szóval, ilyen rém gondolataim é félelmeim vannak. Pedig mocsok mód mantrázom magamban azt, hogy terhes leszek, ezer meg egy módon elképzelem én is magamat, ahogy ülök a metrón és a kezem az egyre jobban gömbölyödő pocakomon van. Ahogy felhívom a kollégákat, hogy megszületett/megszülettek a gyerek/ek, ahogy megfogom a kezembe, ahogy rám vigyorog, mert tudja, hogy anya kezében jó helyen van. Ha csak ezekre gondolok, könnyek szökkennek a szemembe, mert mi van, ha pont én leszek az, aki megszívja? Tudom, ilyenkor még csak halvány opcióként sem szabad ezt figyelembe venni, de azért mélyen legbelül, tudat alatt ez ott motoszkál. Már holnap mennék vérvételre, hogy kiderüljön a tuti, de csak június vége lesz belőle. Addig igyekszem nem megkattanni, és egészben maradni. Plusz lelkiekben áthangolódni. Mert kénytelen leszek...

Tyűha, lassan egy hónapja nem vetettem monitorra mélyenszántó gondolataimat. Pedig zajlik az élet, nem unatkozom.

Nos, kezdem ott, hogy úgy fest, a vitaminbomba és az inozitol por+folsav kombó kezdi kifejteni a hatását. Ugye március elején kezdtem el szedni, akkor szerdán vettem meg és vasárnapra meg is jött, 2 napos felvezető vérezgetés után. Akkor rettentően fájtam. Kíváncsi voltam, mit hoz a köv hónap. Nos, azt hozta, hogy ismét volt 2 felvezető napom, és végül a 32. nap után meg is jött. Most elég lájtos volt, fájdalom terén, viszont ismét az első két napban kiadtam magamból mindent, és az utolsó 3-ra meg szinte semmi nem maradt. Nem tudom, ez mennyire jó vagy sem, de érzésem szerint hamarosan nődokihoz kell ellátogatnom, ha már az endodokit csinálom.

Na, de a gyerekkérdés a szokásos medrében leledzik még mindig. Hétvégén beszélgettünk, mit hogy kéne, és mivel a páromnak most eléggé zűrös a meló, úgy döntöttünk, maradunk az eredeti, szeptemberi belecsapunk-a-lecsóba dologgal. Őszintén szólva még mindig fosok. Látom a sok terhes nőt, néha én is a pocakomhoz nyúlok, hogy majd egyszer hozzám is beköltözik egy baba, vagy akár kettő (mert ugye az sem kizárt), viszont rohadtul félek attól, hogy nem sikerül. Kicsit kudarckerülőnek is lehet nevezni, mert azért csinálok ennyi mindent, hogy ne lelkizzek azon, hogy most mi lesz, meg mikor jön már össze stb. Amúgy szerintem rohadtul kísért ez a dolog, a szó legjobb értelmében, mert minden gyerek vigyorog rám, kiszúrnak a tömegből, mintha éreznék rajtam, mire készülök. És a legdurvább, hogy néznek. Nagyon durván néznek. Mikor elmegyek mellettük vigyorognak és néznek! Még ha hátra fordulok, akkor is! Hát nem félelmetes? Vagy csak én bámulom meg őket annyira? A fene se tudja, de én ezt egy jelnek veszem...

Szóval, van még bő 4 hónapom, hogy gatyába rázzam magam, kicsit többet mozogjak, odafigyeljek a kajára, na és persze a lelkemre! És eljussak végre nődokihoz. Ez időszerű lenne, mert lenne pár kérdésem hozzá is.

Itt tartok most, tele félelemmel, kérdésekkel, akikre várom a választ valahonnan. Nem lesz egyszerű, azt tudom, de már nagyon szeretnék ott tartani, hogy terhes vagyok. Pont ma mondtam barátnémnak, B.-nak (aki szegény kórházban fekszik, mert folyton vérzik) hogy lehet, karácsonyfa alá egy pozitív tesztet teszek majd ajándékként:)

Néha nem értem az embereket. Főleg ha a saját családomról van szó.

Tesóméknál bajok vannak. Látom és érzem rajta, hogy jól esne erről valakivel beszélgetni, aki mondjuk idősebb és tud jó tanácsot adni. Egy részét nekem meséli el, de gondolom neki is van bent a cégnél szemetes ládája, akivel minden nap tud erről eszmét cserélni. Kérdeztem tőle, hogy nem beszélt-e erről anyuval. Azt mondta, hogy próbálta pedzegetni, de anyu annyit mondott neki, hogy másnál is voltak gondok, mosolyszünetek, veszekedések, a békességért mindent el kell viselni.

Na de tényleg? Tényleg tűrjön egy ember a másiktól, ha folyamatosan csak bántja, csak tapossa, kritizálja? Amikor a másiknak már semmi sem jó? Ha már nem érzi otthonának az otthont? Vajon meddig képes egy ember ezt csinálni? Én annyit tudtam neki mondani, hogy anyával nem tudja ezt majd megbeszélni. Ő úgy gondolja, hogy egy nő nyeljen, majd helyreáll a béke. De egy 40 éves nőnek tényleg benne kell maradnia egy szar házasságban? Mikor már nem is alszanak együtt, mikor már nincsen az, hogy esténként várják haza egymást? Mikor már meg sem ölelik egymást? Van ennek így értelme? Mikor csak egymás mellett éltek de nem együtt? Jó ez így? Szerintem nem.

Én is a saját bőrömön tapasztalom, hogy ahányszor a PCOS-ról, IR-ről, gyerekről, terhességről akarok anyuval beszélni, totálisan zárt ajtókat döngetek. Emlékszem, egyszer, még apu élt, hazavittem egy csomó cikket ezzel kapcsolatban, mondván, hogy akkor talán látják, miről beszélek. Akkor anyu elkezdte olvasni az egyik cikket, de tudom, hogy csak azért tette, hogy lássam, érdekli. Erre következő alkalommal, mikor otthon jártam, megkérdeztem, elolvasta-e. Erre az volt a válasza, hogy hát valahova elkavarta a cikkeket, majd előkeresi. Már egy éve keresi kb.

Borzasztó ezzel szembesülnie az embernek, hogy a tulajdon szülője gyakorlatilag lesz*rja a fejét. Pedig annyira jó lenne ezekről őszintén beszélni, a félelmeimről, a kétségeimről, hogy megértsék, miért nem eszek A-t és a B miért jöhet. Annyival egyszerűbb lenne! Annyira rossz azt hallgatni, de hát nem vagy cukorbeteg (igen, MÉG nem vagyok az), egy süti belefér, nem kell neked fogyóznod, hiszen olyan vékony vagy.

Totál átérzem tesóm helyzetét abból a szempontból, hogy próbálja a gondját elmondani anyunak, de ő csak mondja a konstans szövegét. Szar, na. Borzasztóan bántó, hogy nem tudsz hozzá nyugodtan fordulni. Látom saját barátnőmön, akinek az anyukája jár hozzá vasalni, segít neki ott, ahol tud, mert ő most veszélyeztetett terhes, és a bugyijában meg kell maradni... Az én anyum mikor lesz ilyen?

Mondjuk egy kicsit azon is elgondolkodtam, mikor meghallottam, hogy unokahúgom biciklit kapott, röpke 50 rugóért... Vajon az én gyerekem majd akkor mit fog megkapni? Vajon anyu eljön hozzám segíteni szülés után? Akkor is, ha mondjuk Szolnokon leszek és nem Budapesten? Majd az én gyerekemet, esetleg gyerekeimet is elhalmozza mindennel? Nagyon várom már, hogy mi lesz ebből az egészből.

Most csak annyit tudok és érzek, hogy magamon kívül csak Attilára számíthatok. Sok mindent ő sem tud, ami a lelkemet illeti, talán jobb is így, viszont azt tudom, hogy ő mellettem áll. Tudja, hogy félek, tudja, hogy fosok, hogy nem lehet babám, és ez a gondolat a sírba tesz! Ma azon filóztam, hogy majd jövőre hogy fogom a főnökömnek bejelenteni, hogy ikreket várok:) Tudom, nagyon arrébb van, de elengedtem már azt a mumust, legalábbis nagyon igyekszem elengedni, hogy görcsölök azon, hogy jaj, nehogy most jöjjön a baba. Azt mondom, hogy de, jöjjön! Nem állok a természet útjába!

Na, ez egy érdekes dolog nálam. Ugyanis az nekem nincs. Aki ismer, az most bután nézhet rám, hogy nekem tuti van, ne magyarázzak én itt hülyeséget. Pedig tényleg nincs.

Gondolkodtam, hogy vajon miért lehet ez... Anno, véletlen esett anyu teherbe velem, már 35 éves is elmúlt, mindez gyógyszer mellett történt. Nagyanyámék semmit nem tudtak a dologról, majd egyszer karácsony tájékán kirobban a balhé, hogy mi az, hogy nagyanyámnak máshonnan kell tudnia, hogy anyám mikor megy ultrahangra velem... Anyun nem látszott, hogy jövök, a doki is bekérdezett, mikor szülni ment, hogy ő most miért is van itt? Visszatartásra jött talán? Nagyanyám féltette a nyugalmát... Egyszer sem nézett rám gyerekként, sosem kelt fel hozzám, ha beteg voltam, viszont nem voltam rossz gyerek, korán végigaludtam az éjszakát, nem hisztiztem, szerintem keveset bőgtem is stb. Az oviban is szorgalmas voltam, hosszú verseket tudtam megtanulni, és ez a későbbiekben sem változott. És mégis, hiába voltam jó tanuló, hiába csináltam ezer meg egy dolgot jól, nem volt önbizalmam.

Ez a munkában sem változott, főleg most érzem, mikor egy projektet kéne összefognom és azt hallom, hogy én ezt nem tudom átlátni... Tudom, hogy itt nem szakmai kérdés ez, hanem személyi kérdés, de engem ez hazavág lelkiekben. A főnököm egyből átlátott rajtam, ő nem is érti, miért van ez velem. Mit lelkizek, mit török össze egy olyan ember véleményén, aki 50 éves korára érettségizett le, mert muszáj volt neki... Azt is hogy... Borzasztó azt látni, hogy mindenhonnan megkapom a segítséget, de pont onnan nem, ahonnan kéne. Annyira fúrnak-faragnak, hogy ennyi erővel már metrót is építhetnének..

Azt is tudom, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni, és nem is akarok. Viszont ma egy elbeszélgetésen megjegyezték, hogy "Határozott jellem!" és ekkor majdnem kiröhögtem az illetőt... Ezek szerint baromi jól adom el magam, vagy nem tudom, mit is csinálok ilyenkor, pedig elég stresszes volt a helyzet.

Azzal is tisztában vagyok, hogy amíg nem lesz önbizalmam, addig a baba sem fog összejönni. Mert akkor azzal fogom magamat hergelni és teszem most is, hogy én erre képtelen vagyok, ehhez nem értek, összetöröm/leejtem/megbántom a gyerekemet. Pedig tudom, hogy nem így van és erre is képes vagyok ugyanúgy, mint egy projektet levezetni.

Muszáj leszek rendbe tenni magam... Azért az érdekes, hogy edzőként ki tudok állni vadidegen emberek elé, hiszen ott az első sorban állok, én mondom meg, hogy mi mi után jön, hogy kell csinálni, stb. Nem értem, hogy akkor máshol ezt mért nem tudom megtenni. Edzőként produkálni kell, jól kell csinálni mindent, teljes erőbedobással végigtolni az órát, hiszen ott én vagyok a példakép, akárhonnan is nézem. Nem értem, hogy ez egy megbeszélésen miért nem megy az adott személlyel szemben.

Muszáj leszek összekaparni magam, mert ez a projekt egy vizsga. Ha ezt jól megcsinálom, akkor esély van arra, hogy szép jövő várjon a melóban. Ha elbukom, akkor kereshetek mást. Részemről már az is nagy eredmény, hogy nem b*szom fel az agyam 10 mp után, hanem igyekszem higgadt maradni. Mással sikerül, itt miért nem?

Muszáj lesz valami tanfolyamra, képzésre elnéznem, ahol ezeket tanítják, tanácsot adnak, mert jelen pillanatban ötletem, de még elképzelésem sincs, hogyan kellene ezt a helyzetet kezelnem...

Úgy döntöttem, hogy ma kicsit szakítok a hagyományokkal, és más dologról írok. Ma ugyanis végre átadtuk az új metróvonalat!

Kicsit hiányozni fog... Mármint nem a metróvonal, hanem a vele való munka. Persze, most mondaná az átlag ember, hogy dehát milyen munka? Mert ugye ezt üzemeltetni is kell. Igen, de előtte azért volt nem egy bejárás, ide megyek meg oda megyek, meg most ezt kell izibe megoldani, de még van ez a véleményezés és még ezt a hibalistát kell megoldani. Volt nem egy tél, amikor mínusz fokokban, 20 réteg ruhával mentünk le bejárni és még így is lefagytunk. Hányszor volt az, hogy 10 környékén előkaptam a korpovitot és ettem, miközben mentünk, mert hát nekem kell. Hányszor volt az, hogy akkor végigjárjuk az alagútat, mert ez meg az nem jó és most irány lefele. Hiányozni fog, az is biztos. Az is tuti, hogy baráti hátbaveregetést nem sűrűn fogunk kapni, én mégis büszkén fogok a metrón utazni, mert az én munkám is benne van. Még ha csak 3 éve csináltam, akkor is.

Hétvégén azért mi is megnézzük magunknak a metrót, végigutazzuk. Ha a barátaim jönnek, velük is végigmegyek szívesen:)

Hát ennyi az én bejegyzésem hirtelen, este azért még iszok egy pohárral erre a mai napra és az elmúlt 3 évre!

Tudom, hogy nem sokan olvassák ezt a blogot, de köszi minden kollégának a támogatást! Sokat tanultam mindenkitől, akivel a projekt kapcsán összefutottam, eszmét cseréltem. Az biztos, hogy sok érdekes emberrel találkoztam, akitől tudtam tanulni sok mindent...

Eltelt 8 év. 8 éve már, hogy csodával határos módon, de mondhatnám, hogy szimplán a mázlinak köszönhetően még élek.

8 éve ilyenkor még szinte semmit sem sejtettem. Aztán március 20-án este, 2006-ban, minden megváltozott. Akkor döbbentem rám, hogy én is halandó ember vagyok, aki megbotlik, akire rá kell parancsolni, hogy vegyen vissza, nézze máshogy a dolgokat. Mindig mondják, hogy ok nélkül semmi sem történik. Hát engem így figyelmeztettek.

Anno, ha nem műtenek, most nem készülnék ünnepelni. Nem lennének terveim, nem küzdenék, nem háborúznék folyamatosan, hol magammal, hol a környezetemmel. Nem találkoztam volna azokkal az emberekkel, akikkel kellett, hogy találkozzak. Mert mindenkitől tanultam valamit.

Érdekes így visszagondolni arra az időre. Akkor még teljesen másképp gondolkodtam, másképp éltem. Mondhatnám azt is, hogy felelőtlen 20 éves csitri voltam, aki halhatatlannak hitte magát, aki a tanknak is nekiment volna, mert tudta, hogy simán legyűri a monstrumot. Ma már inkább megkerülném:)

Ma teszt volt, lent a föld alatt. Eszembe nem jutott volna, hogy évforduló közeleg, egészen addig, míg a láthatósági mellényen szereplő dátumon el nem időzök. Ott esett le, hogy mi is lesz holnap. Azt hiszem minden embernek kell egy ilyen fordulópont, ami padlóra zavarja.

Sokat küzdöttem akkor az énképemmel, azzal, hogy megváltozott a testem. Az, hogy van két heg, ami nem túl szép, de mára elfogadtam. Először gyűlöltem az egészet, sajnáltam magam, hogy így jártam. Az önbizalmam a béka segge alatt van és volt alapból, na erre még ez is rátett. Kellett idő, mire megbékéltem a helyzettel. Beszélni nem nagyon beszéltem róla, sem a családban, de emlékeim szerint a barátokkal sem. Magamban próbáltam feldolgozni, ami lassan, de talán sikerült. Aztán beütött a PCOS, ami szerintem már akkor is volt, csak senki nem mondta. És én sem foglalkoztam az elhúzódó ciklusaimmal.

Erről jut eszembe, hogy pont most olvastam egy celebről, aki nem régen szült, és nagy nehezen esett teherbe, hogy ismét babát vár. Örültem vele, még ha nem is ismerem. De jó tudni, hogy sikerülhet és igenis fejben dől el.

A másik öröm és boldogság hírem magamnak, hogy a ciklusom felvezető 4 napig tartó mókája, ami már másfél éve elkísér, lerövidült 2 napra. Hogy most ez a folsav+inozitol kombónak, és a hozzá szedett C, D- és E-vitaminnak köszönhető, nem tudom. De annak is örülök, hogy a mostani ciklusom 31 napos! Ilyenkor látom magam előtt a célt, a közös gyermekünket, akit reményeim szerint jövőre már a szívem alatt hordhatok. Bár lehet, hogy a páromat már kiakasztom ezzel, de múltkor megkérdeztem tőle, hogy most őszintén mondja el, ő mit gondol erről. Neki az volt (még mindig) a válasza, hogy felőle jöhet! Persze azt is hozzátette, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő pillanat, de ő fel van rá készülve, hogy jöjjön a baba.

Én még... hezitálok. Bár hétvégén babáztam párom kollégájának a 10 hónapos lányával. Érdekes volt. Kicsit rá kellett erre hangolódnom, gondolok itt arra, hogy hogy a tökömbe fogjam meg a gyereket meg most mit gügyögjek vele, de nagyon tündéri volt! Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen érzés. Amikor egy tökmagot fogsz a kezedben és telibe vigyorog rád, mert te is telibe vigyorogsz rá és szimpik vagytok egymásnak. Nagyon cuki volt. Na, akkor éreztem azt, hogy én is el tudom magamat képzelni anyaként, hogy szeressek egy gyermeket, felneveljem, védjem mindentől. Azt hiszem, hamarosan a sajátomat fogom dajkálni:)

.... nos, a hétvégi tanfolyamot túléltem. Igaz, hogy péntek után úgy néztem ki, mint a mosott kaki, és eléggé droid mozgással közlekedtem a nagyvilágban, de túléltem, és okosabb lettem jó pár szivatós gyakorlattal:)

Ma pedig tiszta zizi vagyok. A szokásos nem-tudok-magammal-mit-kezdeni fíling vett rajtam erőt és kurva szar, mert keringek, mint gólyafos a levegőben és azt sem tudom, merre menjek. Nem mintha túl sok mindent kéne csinálnom, de akkor is. Rühellem, mikor ezt érzem! De tényleg!

Na, barátnőm, B., aki- mint kiderült- trónörököst várnak (nagy fütyivel), pénteken sürgősen kórházba kellett mennie, mert vérzett. Mikor elolvastam, levert a víz, hogy te jó ég! Így a héten még dolgozik, de utána marad otthon pihenni. Szerencsére nem lett semmi komoly a doki szerint, de nem szabad stresszelnie, nyugton kell maradnia. Mondtam is neki, ha kell, megyek főzni-mosni-takarítani, de nyugodjon le:)

Viszont nálunk is merülget fel ez a baba-dolog. Rá is kérdeztem páromnál, ő azt mondta, hogy simán jöhetne, de mivel nem tudja, hogy megy-e Szolnokra, meg ez hogy lesz, így kicsit várjunk. Ezzel egyet kell értenem. Ettől függetlenül nem fogjuk vissza magunkat:) Azt is kitaláltam, hogy ha megy Szolnokra és jön a baba, és már nem dolgozom, akkor megyek utána én is. Úgy gondolom, hogy így a legegyszerűbb, addig tudunk gyűjtögetni, félretenni, aztán költözhetünk vissza a környékre. Hát most ez a nagy terv. Én szeretném, ha ősszel (amúgy is ez volt eddig az alap felállás már tél óta), hogy akkor vágunk bele igazán, aztán remélhetőleg össze is jön az, hogy jövőre mehetek szülni. Addig persze még sokat kell tennem.

Néztem ezt az Inofolic-ot, elég húzós az ára (röpke 14-15 ezer forint, de van, ahol 11 500-ért adják). Sok helyen olvastam, hogy ezt ki lehet váltani inozitol porral és folsavval. Az Inofolic 1 hónapra elég (és az 11 500), míg ez a por fél kg, ebből napi 4 mg kell, és ez 125 napra elég (és 8500 forint). Azért nem mindegy, hogy havi szinten 2125 forint valami, de legyen 2500 a folsavval, vagy 4-5-ször ennyi. Így az utóbbi mellett döntöttem. Másnak bevált, jobban is, mint az Inofolic. Remélem nekem is fog használni.

Röviden ennyi, megyek keringeni tovább.

És túl vagyok a doki látogatáson. Nem mondom, hogy hű, de nyugodtan aludtam aznap éjjel... Mert mint egy zombi, úgy néztem ki.

Elég korán bekerültem, gyakorlatilag ketten voltak előttem, és ők is elég gyorsan végeztek. A dokinő egy tök értelmes, szimpatikus nő. Felvette az előzményeket, elmondtam, miért jöttem. A leleteimet már előbb megkaptam, és ahogy végignéztem feltűnt, hogy mindegyik érték a határon van. És ezért még megnéztem vagy 5-ször. És még mindig ugyanazt láttam.

A dokinő végigmondta, hogy mi az, ami szembetűnő lehet. Az LH:FSH arányom nem 1:1, mert annak kéne lennie, de mondta, hogy nem akar ehhez hozzányúlni (ez most 1,18), progeszteronom is jó (pedig azt hittem, azzal baj lesz, tekintve a mostani ciklusaim meglétét, és az egy hetes felvezetést), tesztoszteronomra meg rá sem ismerek. A progeszteronom viszont a luteális fázisban megemelkedett, szóval azt is termelek (ez kell a baba megtapadásához). Ő annyit mondott, hogy a laborjaim alapján nem adna semmilyen gyógyszert, de mondta, hogy szedjek D-vitamint, illetve Inofolicot. Ez majd akkor kell, amikor már tényleg ezerrel a babán leszünk. A folsav meg amúgy is kell...

És a kedvenc mondatom tőle: "Nem látom akadályát a gyereknek!". Ez a mondat a buszon végig ott lebegett, kúszott a fejemben, hogy akár simán, természetesen is összejöhet a mostani életmódom betartása mellett.

Emlékszem, anno mennyire rossz volt mindent átvariálni, ráállni a napi 4-5-szöri kajálásra, a durumtésztára, barna rizsre, a natúr teára, a cukor nélküli kávéra (édesítő azért kell bele), a sok gyümi salira, házilag összedobva... Sosem hittem azt, hogy ennek lesz eredménye, és az Avivának. Lehet, hogy utóbbinak nincs akkora szerepe (most jutott eszembe, hogy ma kellett volna, de átteszem holnapra), de azért a 32-34 napos ciklusaim megvannak (aszonta a dokinő, hogy ez tök jó!).

Szóval, már csak nekem kéne végre elhinnem, hogy a lehetetlen nem létezik, és igenis, egyszer leszek anya, és jó anya leszek, aki szereti a gyerekét. Nagyon sokszor eszembe jut a családom "Nem tudlak anyaként elképzelni!" mondata. Borzasztó, hogy ezt kapom, pedig ha tudnák, hogy mennyire szeretnék majd gyermeket. Akár kettőt is! Én sem gondoltam magamról, hogy agyilag valaha az anyaságra fogok vágyni, hogy ezzel fogok kelni és feküdni. Már csak arra kell figyelnem, hogy ne akarjam görcsösen, és ne adjam fel már az első hónapban, ha nem jönne össze. Tudom, hogy sokat kell még küzdenem, és ennek meg is lesz az eredménye. Csak a környezetemből jövő negativitást és pesszimizmust kell kizárnom, és akkor én is jobban leszek lelkiekben. És el fogom hinni magamról azt, hogy én is anyának való vagyok...

Igen, ez is eljött. Itt ülök, chill out-ot hallgatva, a kedvenc hőmérőm társaságában, amivel minden egyes reggelemet indítom, miután beszól az ébresztő.

Tegnap éjjel szinte semmit sem aludtam, sehogy sem volt jó, előtte két órát letoltam, gondoltam, majd kidőlök. Hát nem. Az agyam sem járt, pedig szokott, és nem bírtam egész nap rájönni, hogy mi a bajom. Ennek következtében a napom úgy ahogy volt, kuka. Hótkóma reggel, boltba alig találtam be, tetejére enyhe fejmosás is járt a főnöktől, hogy ne legyek paraszt a kedves kollégával... Hát nem is tudom, én úgy gondolom, hogy megérdemli.

Másik kolléga szerint el kéne engednem a múltat, és szeretnem kéne az embereket. Már ki is találtam, hogy kiteszek egy cetlit a tükörre "Szeretem az embereket!" felkiáltással.

Baromi nehéz ez az egész. Ma megint kicsit... kicsit lófaszt, nagyon szörnyetegnek éreztem magam. A főnököm meg is jegyezte, hogy kisebbségi érzésem van. Aztán itthon azon gondolkodtam, hogy vajon miért? A betegségem miatt? Valahol igen. Próbálok a pasik közt érvényesülni, és ezt főleg a kiállásommal és a tudásommal teszem, nem pedig a formáimmal és méreteimmel (aholis a mellesleget meg sem ütöm, de mindegy is), és néha kurva nehéz. Pláne úgy, hogy van egy olyan problémád, ami még rá is tesz egy lapáttal. Minden egyes nyomorult hónapban ezzel szembesülni rohadt nehéz. Kicsit olyan lehet, mintha egy pasit kiherélnének. Megvan minden szemre, legalábbis látszólag, de mégsem. Na, én így érzem magam, megvan minden szervem, de nem úgy működök, ahogy kéne. És ezáltal a nőiességem néha romokban hever. Így a kisebbségi érzésem is nagyobb, mint kéne. És az az igazság, hogy azt sem tudom, hogy lehetne ezt már kezelni. Elég sok komplexussal küzdök, és tudom, hogy ezeken muszáj változtatnom, mert el fognak rajtam hatalmasodni, és érzelmileg és emberileg is nyomoronc leszek, így meg a fenének sem kellek. De azt sem tudom, hogyan álljak neki?! Jó, persze, javarészt kiírom magamból, vagy kibeszélem a gondolataimat, de a legsötétebb pillanataimban senki nem lát, akkor csak én vagyok a résztvevő.

Gondoltam, elmegyek agyturkászhoz, de ott meg lehet olyan dolgokkal szembesít, amivel én nem biztos, hogy szembe akarok nézni. A másik a meditálás. Lehet, az lenne a megoldás, ha megtanulnám. Písz, béke, szeretet, harmónia. Ez kéne nekem. És lehet, a lelkem is rendben lenne. Egy próbát megér, és biztos, hogy a baba is könnyebben összejönne...

Na igen, a baba:) Annyira jó a csajokat pocakkal látni, megfogni, ott lenni velük. Mindig azt hiszik, túl sok a gyerekről a duma, pedig nem. Élvezem, szeretem őket hallgatni. Olyan... kicsit elvarázsolódok én is velük. Mintha egy felhőn ülnék, és velük lebegnék. Persze én nem érzem, milyen mikor bent mocorog valaki, és esetleg a hólyagra ráül, ami miatt percenként rötyire kell járni, de... rettentő módon szeretném.

És kurvára félek...

Szerda este úgy döntöttem, átnézem a szekrényben lógó gönceimet, mi a helyzet velük. Ez nálam megszokott dolog, ilyenkor szoktam szembesíteni magam a hab testemmel, meg honnan is kéne fogyni. Nos, viszonylag sokat edzek, főleg súlyzózok és saját testsúlyos gyakorlatokat tolok. Legújabb játékszerem egy edzőkötél (TRX utánzat), kevésbé horror áron dobták utánam, mint az eredetit és otthonra tökéletes, hogy szivassam magamat.

No, a ruháim felpróbálása során a következőkkel szembesültem. Az a ruha, ami májusban barátném esküvőjén volt rajtam, az szűk. Mondjuk úgy, hogy a bordáim környékén, hastájékon, de nem lent, hanem úgy gyomorban. Ami vicces, mert amúgy nincs hasam. Így valszeg a hátam nőtt, amiben lehet is valami. Ugyanis van egy fekete kabátom, ami karban és vállban szűk és a tükörben parádézós perceim során mindig rájövök, hogy mennyit fejlődtem hátizom ügyileg. Ugyanis szépen látszódik a széles hátizmom, a lapockám, a bicepszem és tricepszem (tudom, ez már karizom, de ha feszítek, akkor ez is jön vele:)), a csuklyás izmomról nem is beszélve. És van fehér ingem is, ami szintén rám cuppan. Nem kicsit, nagyon. Aztán van egy mogyorószín rövid ruhám, ami eddig enyhén lógott rajtam. Na, az most feszül, mint atom. És ilyenkor mindig rájövök, hogy de szar virgácsaim vannak. Tök mindegy, mennyi kitörést és guggolást tolok, az izmom vastagodni fog, a zsírom pedig eltűnni, helyére meg izom fog nőni. Szóval nyakig érő lábam sosem lesz, pláne nem lesz vékony. A seggem kerekebb mint valaha volt, és a farmerok is egész jól állnak rajtam. Egy szürke nadrág szűk rám, bár az sosem lógott rajtam. Na jó, volt idő, de az vagy 10 évvel ezelőtt volt. Akkor még nem tudtam, mi fán terem az edzéssel, meg a helyes táplálkozással.

Így szerda este után úgy döntöttem, másnap elmegyek göncöt nézni, hátha szerencsém lesz. A Blahán van egy bolt, amit szeretek, mert jó cuccok vannak, nőiesek és még én is találok magamnak jobb eséllyel ruhát, mint amúgy. Na, leakasztottam két egész ruhát meg egy kék nadrágot. A nadrág térdig feljött, a vádlimnál feszült, aztán tovább húztam és derékban meg fenékben nagy volt. Így ez sem jött össze, pedig nagyon bejött a naci. Jött egy menta színű egész ruha. M-es. Nagy. Felül alapból, alul is. Aztán jött egy fekete-fehér aprókockás egész ruha. Rám tapadt, mondom, ezt hagyjuk. Így, miután szomorúan konstatáltam, hogy bot csajokra terveznek minden egyes jó ruhát és azokra kurvára nem gondolnak, akik sportolnak és esetleg kicsit vastagabban az IZOM miatt, mint a többi nő, így elmentem fodrászhoz.

Igaz, vissza kellett mennem, de elhaladtam egy bababolt előtt. Megfogadtam, hogy bemegyek, ha hazafele nyitva lesz. Nem volt. Pedig ott tolultak a gondolatok a fejemben, a gyerekruhák közt, popsitörlők, pelusok, játékok, gyerekülések képei közt. Elképzeltem, ahogy odajön hozzám egy eladó, és megkérdi, mit szeretnék, hanyadik hónapban vagyok, mire én csak annyit mondok, hogy sehányadikban sem, mert nem én vagyok a terhes, hanem két barátném. Arra vágytam, és vágyok, hogy még jobban szippanton be ez a téma, hogy igen, egyre biztosabb legyek magamban, hogy gyereket akarok.

Aztán este belefutottam egy cikkbe, előtte egy volt csoporttársammal beszélgettem. Neki pajzsmirigy gondjai vannak, lassan elpusztul ez a szerve, így alig van esélye a babára is. Szegény eléggé ki van bukva, mert egyik doki sem csinál vele semmit, így már természetgyógyászhoz készül, hátha ő segít rajta. Pedig ő megérdemelné a babát. Iszonyat kedves lány, látszik rajta, hogy jó anya lenne. Ilyenkor elgondolkodom saját magamon, hogy rosszabb is lehetne a helyzetem. Csak a PCO-val küzdök, hivatalosan 5 éve, bár én 2006-tól számolnám, mert akkor kezdődött szerintem minden. De a műtétem után nem vizsgáltak ki alaposan és mondani sem mondtak semmit.

Este még belefutottam egy cikkbe, ami megijesztett. Arról szólt, hogy mennyire nem úgy kezelnek minket, ahogy kéne. Küldenek a meddőségibe, aztán lombik jön, és a megtermékenyített petesejtet az egészségtelen testbe teszik vissza, mert az igazi ok nincs kezelve. A meddőségit megjárt párok harmadának lesz gyereke. Ami- lássuk be- igencsak rossz arány. De -és itt jött a pozitív része a cikknek- van remény! Mert sok nőnek felismerik a baját, megkapja a megfelelő kezelést és pár hónap diéta, mozgás és gyógyszerszedés után spontán összejön a gyerek. Szeretnék az utóbbi táborba tartozni, bár úgy érzem, a következő év lesz igazán alkalmas erre igazán. Még mindig érzem magamon azt, hogy bizonytalan vagyok, kell az, hogy valamelyi barátném gyermekét a kezembe foghassam, hogy érezhessem a baba illatát, hogy ott tarthassam, hogy vigyorogjon rám. Valahol ettől remélem az áttörést, azt, hogy az anyai ösztöneim, amit eddig remekül eltemettem magamba mélyen, végre a felszínre törjenek. Mert most csak párszor jönnek elő, meg-meg érintenek... Sokszor képzelem el magam terhesen, dokinál ahogy nézik a gyerkőcöt, de akár írhatnám azt is, hogy gyerkőcöket, mert ikreket szeretnék. Várom már, hogy babázhassak, még ha nem is a sajátom, mert valahol érzem, hogy az lesz az igazi áttörés. Amikor tudja az ember, hogy az lesz az. És nem, nem akarok arra gondolni, hogy mi van, ha mégsem. Mert ez hülyeség. Mert mégiscsak egy gyereket tartasz majd a kezedben, egy csöppséget.

Lassan itt a március is. Hogy félek-e? Igen. De azt is tudom, hogy jó úton járok. Van egy érzésem, hogy kapok gyógyszert, bár lehet, elég lesz a mostani életmódom. Nem tudom... Hamarosan úgyis kiderül minden...

Nos, mivel szombaton nem voltam gép közelben, így egy papírra írtam le azt, amit én aznap kívántam. Ugyanis akkor volt tízmilliószoros nap. Ennek a napnak az a lényege, hogy amit ezen a napon gondolsz, kívánsz, az ennyiszeresen jut vissza hozzád. Szóval, fő a pozitív gondolkodás ezen a napon. Hát én papírra vetettem, amit kívántam és ezt most le is írom ide is. Íme:

2015. szeptember

-Szívem! Összebújunk?

-Még szép!:)- így Attila.

-Megpróbáljuk?

-Ez nem kérdés!

2015. október

-Késik.

-Mennyit?

-50. nap.

-Hű! Teszt?

-Nem mertem...

-Van itthon?

-Nincs.

-Teszteljünk!

-Jó. Lemegyek a boltba.

Boltban. Ácsorgok. Te jó ég! Mi van, ha tényleg? Most? Jézus! Gyerek! De jó lenne! fél éve próbálkozunk úgy igazán. És ha kettő jön? Nem érdekel. Jöjjön kettő. Bakker. De most melyiket vigyem?

Egy hang szól hozzám:

-Tesztet néz?- kedves női hang ráz fel.

-Igen, de nem tudom, melyik legyen.

-Vigyen két fajtát, ezt meg ezt. Tuti jó, nekem bevált!-válaszol a nő mosolyogva.

-Oké. köszönöm.

-Sok sikert!- kacsint rám a nő.

Otthon. Üveggel a kezemben a WC felett guggolva pisilek. Te jó ég, most mi lesz? Teszt az üvegbe, várok. Egy csík. Aztán még egy...

-Attilaaaaaaaaaaa!- kiabálok.

Beront.

-Na mi van?- néz rám kérdőn.

Rábökök a tesztre.

-Két csík....Ez....-kérdi.

Bólintok. Örömömben a nyakába ugrok és sírok. Boldog vagyok.

Időpontot kérek a dokihoz hétfőn. Csütörtök délutánra kapok. Attila is jön velem. Doki kérdi, mi a panasz. Elé teszem a két pozitív tesztet. Biztos, ami biztos alapon aznap reggel is teszteltem, még mindig pozitív.

Rendben, akkor UH.

Felfekszem, nézi a doki.

-Rendben, itt tényleg terhességről van szó. Látok egy... kettő... Hú! Gratulálok kismama, úgy fest, ikrei lesznek!- szólt a doki.

-Atyaég! Komoly?- kérdem.

-A legkomolyabban mondom. Képet kéri?

-Igen! Még szép!

-Természetes úton jött össze?

-Igen.

-Maga PCOS ugye? Jól emlékszem?- kérdi a doki.

-Igen, és most azt sem tudom hova legyen örömömben!

-Azt megértem! Tessék a kép.

Váróban.

-Na? -kérdi Attila.

-Ikrek. -felelem.

Attila döbbenten néz rám. Leül.

-Baszki.

-Tudod, egy gyereket bárki tud csinálni. Na de ikreket! Ahhoz már tehetség kell.

Feláll és átölel.

2015. december

Lakásnézőben. Vagyis háznézőben. Muszáj, hamarosan 4-en leszünk. Dunaharaszti. HÉV a túloldalon, 10 perc sétára. Tökéletes. Melóba beérni kb. 1 óra, de túlélem.

90 m2, egy háló a szülőknek, egy nagy szoba a gyerekeknek, nappali-étkező-konyha együtt, kamra, fürdő, WC. Szélső sorház, kert van. Garázs szintén. 300 m2 kert. Bővel elég. 17 millió. 8 millió Fundamenta, 1 millió OTP LK, 2,5 millió Atesz része (eladott lakásból a része), 2,5 millió az én részem, 4 millió szocpol a gyerekre. Több is, mint ami kéne. Megvesszük. Még félkész, de január végén költözhető. Tökéletes!

Otthon. Bejelentés. Anyám sírva fakadt. Anyós szintén. Mi örülünk. Boldogabb vagyok, mint valaha.

2016 március

Lassan idő van, én április elejéig dolgozom. A pocakom nő. A gyerekszoba készül. Nem tudjuk, mi lesz, de mindketten egészségesek. Én féltem, hogy bajuk lesz, de a doki mindig megnyugtat. Minden oké. Június 12 a nagy nap időpontja. De lehet, császár lesz. Majd kiderül.

2016. május 24.

Reggel. Fájások. Hajjajj.

-Atesz, itt az idő!

-Tuti?

-Aham, most folyok el, úgyhogy indulunk.

IX. kerület, szülészet

-Gyere be velem. Fogjad a kezem. Félek.

-Nem lesz semmi baj, mondja Atesz.

Tolnak be. Nyomok. Egyik kint van. Fiú. 2016.05.24. 17:30. 2560 gramm. Botond. Jön a másik. 2016.05.24. 17:38. 2450 gramm. Bálint.

Hát én ezt kívánom! Remélem a 2016-os év tényleg ilyen lesz!

Szakály, 2014.02.15.

Érdekes visszaolvasni, hogy az ember hogy meg tud változni...

Most olvastam vissza, vagyis gyorsan átfutottam pár idei bejegyzésemet, a nagy dilemmáimat... Amiben bizonytalan voltam egyik héten, úgy egyre biztosabb kezdek lenni a következőben.

Talán már be merem magamnak is vallani a vágyaimat, amit eddig próbáltam magam előtt is titkolni és elnyomni. Bennem van az a tipikus társadalmi elvárás, hogy először esküvő, ház, aztán jöhet a gyerek. Mert szerintem minden nőben ez van, tök mindegy, hogy nevelik. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy ez a sorrend egy baromság!

Ahogy az embert érik az impulzusok, ahogy tapasztalja a körülötte lévő világot, és amit hall másoktól, és itt inkább a közelebbi emberekre, a barátokra célzok, úgy meg tudják nyitni az embert. Még ha nem is tudnak róla, de ez nálam sikerülni szokott. Ugye a lakásavatón csupa jó híreket hallottam, amitől szárnyra kaptam.

A másik, hogy sokat gondolkodok ikreken. Titokban már ki is találtam a másik fiú nevet a Botond mellé: Bálint. Nem, nem azért jött, mert nyakamon a Bálint nap, hanem mert az illik a vezetéknévhez, meg szerintem szép név. Bár a Páromnak ezt a névváltozatot nem adagoltam be, de majd apránként. Tudom, nem biztos hogy a neveken kéne agyalni, hiszen még babát sem várok (sőt, biztos, hogy nincs pocaklakóm), de már ez is izgalmat hoz az életembe. Azt a kellemes bizsergést, amikor tudod, hogy jön valami, bár nem tudod, hogy mikor. Amikor kicsit türelmetlen vagy, de tudod, hogy mégis muszáj türelmesnek lenned, mert különben elrontod. Az a kellemes izgatottság, amikor várod és várod és várod, és tudod, hogy bármikor jöhet. És akkor... Amikor megérkezik... Akkor hihetetlen szeretet és boldogság árad belőled, amikor sírni tudnál, annyira örülsz, és annyira szeretsz, hogy az egész világot át tudnád ölelni... Hülyeség, tudom, de nem is én lennék, ha nem így nézném a dolgot... Mindig így kellett volna csinálnom:)

Szóval igen, a lelkem kezd helyreállni, kisebb megbillenések mellett. Azt hiszem, boldog vagyok. És ez is kell ahhoz, hogy egyszer elmondhassam én is magamról: kismama vagyok:)

Gondoltam, így esti levezetésként, felkészülve az éjszakázásra, pötyögök pár mélyenszántó gondolatot, mert azért csak zajlik az élet.

Pénteken voltam a 21. napi vérvételen. A nő tök jól vette le a vért, most nem úgy néztem ki, mint egy drogos.

Másnap lakásavatóra mentünk. No, ott értek meglepetések. Kiderült, hogy A., a barátnőm, szintén babát vár, 16 hetes a pocaklakója. De kiderült róla, hogy PCOS. Hát... Emlékszem, múltkor beszélgettünk B-val erről, hogy A.-nak vajon miért nem jött eddig össze 1 év alatt (mert próbálkoznak a férjével). És eszembe jutott a PCOS. De mondom, csak nem, hát namár. Erre szombaton, amikor sétáltunk a villamosmegálló fele, Párommal szintén beszélgettünk erről, és mondtam is neki, hogy mi a dörgés A-éknál, és nehogy az legyen a baja, mint nekem. És de. Baszki, komolyan, én egy boszorkány vagyok!

És a legdurvább az, hogy bőgni tudtam volna az örömtől, hogy van remény!!! Aki nem élte ezt át, az nem tudja, miről beszélek, de annyira örültem, hogy talán nekem illetve nekünk is lehet gyermekünk, hogy az nem igaz! Így kaptam most egy hatalmas löketet és bizakodást, hogy igen, LEHETSÉGES!!!! Bár mondta A., hogy kapott gyógyszert, meg már lombik jött volna, meg átjárhatósági vizsgálat, de végszóra csak összejött!

És ekkor eszembe jutott az én döntésem. Hogy úgy akarok babát, hogy végigjárom az utat. Ha kell, gyógyszert szedek, ha kell, még jobban diétázom, többet edzek, kevesebbet stresszelek, nem tudom. De úgy akarok babát, hogy tudjam, mindent megtettem érte.

Szeretnék gyereket, ezt most ki tudom jelenteni. Bár nem vagyok még teljesen, 100%-an felkészülve és még mindig bennem van egy kis félsz, mert hova teszem, albérlet, költözni kell stb. De most nem érdekel... Mert tényleg át akarom élni ezt az élményt. Látom B.-n, hogy ragyog! Gyönyörű kismama, bár amúgy sem egy csúnya lány, de teljesen ki van virulva, és látszik rajta, hogy élvezi! Én is szeretnék ebben a csodában részesülni, mert szerintem ez egy nő legfőbb vágya.

Nekem, főleg mostanában, egyre jobban ez. Még félek a dologtól... Múltkor is a Párom megkérdezte, hogy natúrban? Nemet mondtam, mert esélyes lett volna bekapnom a legyet... De ami késik, nem múlik:)

Jah, és azt majdnem elfelejtettem, hogy elkezdtem hőmérőzni magam. Igen izgalmas egy dolog, főleg a reggeleket így kezdeni, de ha egyszer kell ez is, hát akkor ezen ne múljon már:)